Cselezd ki a szerelmet! • Lamine Yamal ff. [BEFEJEZETT]

27. fejezet

Néhány nappal később reggel már a Ciutat Esportiva fizioterápiás részlegén voltam, ahogy szokás szerint szinte minden nap. Carla, a fizioterapeutám, a szokott alapossággal figyelte minden mozdulatomat. Számomra ez a rutin kezdett megszokottá válni – nyújtások, különböző gyakorlatok a vállam körül, majd a finomabb erősítő gyakorlatok. Az elmúlt hónapok fájdalmasak és frusztrálóak voltak, de az is nyilvánvaló volt, hogy lassan haladtam előre.

Carla hirtelen elmosolyodott, miközben a vállamat nyomogatta, majd közölte a hírt, amit már hetek óta vártam, mégis teljesen felkészületlenül ért.

– Ana, fantasztikusan haladsz! Ha így folytatod, akár már három hét múlva újra edzhetsz a Femení csapattal.

Egy pillanatra megálltam a mozdulatban, és a szavai visszhangoztak a fejemben. Három hét? Visszatérni az edzésekhez? Ez volt az, amire már régóta vártam, nem? De ahogy kimondta, valami belül szinte megrezdült. Örülnöm kellett volna neki. Az álmaim netovábbja volt, hogy újra a pályán lehessek, de ehelyett egy furcsa üresség érzése telepedett rám.

– Ez remek hír – mondtam végül halkan, de nem tudtam elrejteni a bizonytalanságot a hangomban.

Carla felvonta a szemöldökét, mintha megérezte volna, hogy valami nincs rendben.

– Mi az, Ana? Nem tűnsz boldognak...

Próbáltam egy mosolyt erőltetni az arcomra, de nem sikerült. Az elmúlt időszakban túl sokszor tettem fel magamnak a kérdést: akarom én ezt még? A sérülés előtt minden olyan egyértelmű volt, de most, hogy visszatérés küszöbén álltam, valahogy nem tudtam eldönteni, hogy tényleg ott akarok-e lenni. Lehet, hogy ez a sérülés több volt, mint fizikai fájdalom. Mintha valami megváltozott volna bennem.

– Nem tudom, Carla – vallottam be végül. – Nem vagyok benne biztos, hogy vissza akarok térni.

A fizioterapeuta csendben figyelt rám, majd mélyet sóhajtott.

– Ana, ez teljesen normális. Egy ilyen sérülés után mindig van egy pont, amikor elgondolkodunk azon, hogy valóban megéri-e újra kockáztatni. De te tudod a legjobban, mit akarsz. Ne siettesd a döntést.

Bólintottam, bár a fejemben még mindig ott kavargott a bizonytalanság. Talán Carlanak igaza volt, időre volt szükségem. De vajon mennyi időre?

⚽⚽⚽

A déli edzésre kicsit korábban értem ki, mint általában. A fiúk még nem voltak a pályán, Juliano Bellettit sehol sem láttam. A csendes pályán állva úgy éreztem, mintha minden egy pillanatra megállt volna. Talán pont erre volt szükségem. Egy kis nyugalom.

Miközben lassan pakolgattam ki a felszerelést, a futball labdák egyikére esett a tekintetem. A kezem szinte automatikusan nyúlt érte. Ahogy megfogtam, azonnal előtört bennem az az érzés, ami régen olyan természetes volt. A labda érintése, a súlya, ahogy pattogott a földön – mindez olyan ismerős volt, és mégis egy kicsit idegen.

Nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Elkezdtem dekázni, először csak lassan, majd egyre gyorsabban. A lábaim maguktól mozogtak, a labda könnyedén szállt fel-le. Egy idő után a fejemmel is kezdtem irányítani, egyre több trükköt próbálva ki, ahogy belemerültem a játékba. A levegőben tartottam a labdát, mintha nem is létezne más ezen a világon. Mintha minden bizonytalanság és kétség eltűnt volna abban a pillanatban.

Hosszú perceken keresztül mozdulatlanul figyeltem a labdát, teljesen elvesztem az örömben, amit mindig is a játék adott. A gondolataim kitisztultak, és csak a pillanat számított.