Cselezd ki a szerelmet! • Lamine Yamal ff. [BEFEJEZETT]

35. fejezet

2 évvel később...

Az esküvőm napja volt, és két év telt el azóta, hogy utoljára pályára léptem. Az edzői munkám kitöltötte a mindennapjaimat, és élveztem, hogy fiatal tehetségeket mentorálhattam, de ezen a napon, a focitól függetlenül, egy másik fontos döntéssel kellett szembenéznem. Lamine, az FC Barcelona csillaga, az a férfi, aki mellett két éve töretlen boldogságban élek, várt rám. A szívem hevesen vert, de nem a boldogságtól, hanem a pániktól.

Fehér menyasszonyi ruhámban ültem az ágy szélén, és képtelen voltam megmozdulni. A tükörképem egy idegené volt. Egy nőé, akit boldognak kellett volna látnom, de helyette csak a bizonytalanság ült az arcomon. Az ajtó túloldaláról hallottam édesanyám hangját, aki finoman, de kitartóan szólongatott.

– Ana, kicsim, nyisd ki az ajtót! Minden rendben lesz – próbálkozott újra és újra.

Nem tudtam válaszolni. Csak bámultam a gyönyörű, fehér ruhát, amit hónapokkal ezelőtt választottam, és azon töprengtem, vajon képes vagyok-e végigcsinálni. Szerettem Lamine-t, abban nem volt kétségem. De valami belülről mégis feszített.

– Ana, mindenki rád vár – hallottam édesanyám aggódó hangját.

Lassan felálltam, az ablakhoz léptem, és kinéztem a kertre, ahol már minden készen állt a szertartásra. Minden tökéletes volt. Talán túl tökéletes. Mintha ez az egész nem is az én életem része lenne, hanem valaki másé. Valaki, aki mindig tudja, mit akar, aki soha nem kételkedik.

– Ana, drágám – kopogott újra anyám. – Lamine már odalent van. Tudom, hogy nehéz, de mindenki támogat téged. Szeretünk.

Sóhajtottam, és lehunytam a szemem. Miért pánikoltam? Ez az a pillanat volt, amire mindig is vágytam, mégis rettegtem.

Végül odasétáltam az ajtóhoz, de nem nyitottam ki azonnal. Csak nekitámasztottam a homlokomat a hűvös fához, és próbáltam összeszedni a gondolataimat. Lamine-hoz való kapcsolatom soha nem volt kérdéses. Ő volt a társam, a támaszom, a legjobb barátom. De most itt álltam, és úgy éreztem, képtelen vagyok egy lépést tenni.

Az ajtó túloldaláról most egy másik hangot hallottam. Lamine volt az.

– Ana – szólt halkan, de határozottan. – Ha beszélni szeretnél, itt vagyok.

Egy pillanatra megfagyott a levegő. Talán ezt vártam. Hogy ő hívjon. Lassan elfordítottam a kulcsot, és résnyire kinyitottam az ajtót. Lamine arca jelent meg a résben, aggodalommal teli szemekkel nézett rám.

– Mi a baj? – kérdezte, miközben belépett a szobába.

Hátrébb léptem, és leültem újra az ágy szélére. Lamine leült mellém, és nem szólt, csak megfogta a kezemet. Ez a gesztus valahogy mindig megnyugtatott.

– Én… – kezdtem, de elakadt a szavam. Nem tudtam, hogyan fogalmazzam meg azt a káoszt, ami bennem tombolt.

– Nem muszáj most megcsinálnod, ha nem érzed késznek magad – mondta csendesen.

Meglepetten néztem rá. Nem ezt vártam. Azt hittem, győzködni fog, hogy minden rendben lesz, hogy ez csak a szokásos esküvői stressz. De ő mást mondott. Valami olyat, ami mélyen megérintett.

– Te tényleg megértesz engem? – kérdeztem halkan.

– Mindig – felelte egyszerűen. – Ana, ez a mi napunk. Nem számít, hogy ma vagy holnap, vagy akár egy év múlva mondjuk ki az igent. Az a lényeg, hogy boldogok legyünk. Ha most nem állsz készen, az is rendben van.

Elöntötte a szívemet a megkönnyebbülés. Lamine mindig is ilyen volt. Mindig türelmes, mindig figyelmes. Nem nyomást gyakorolt rám, hanem megértést.