Cselezd ki a szerelmet! • Lamine Yamal ff. [BEFEJEZETT]

26. fejezet

A hétvége egészen mesébe illő volt, ahogy Lamine-nal töltöttem a vasárnapot. Amióta a szüleim elutaztak, szinte csak ketten voltunk, és olyan volt, mintha semmi sem létezne a világon rajtunk kívül. Csak mi ketten, egy rakás nevetés, hosszú beszélgetések, és persze némi futball, ami soha nem maradhatott el, ha Lamine a közelben volt. Tudtam, hogy a hétfő közeledtével ez a varázslatnak tűnő állapot véget ér, hiszen őt visszahívták az edzések, engem pedig Juliano Belletti keresett meg, hogy segítsek neki a tizenhárom éves fiúk edzésénél. Megtisztelő volt, de bevallom, egy kicsit izgultam.

Reggel Lamine már korán készülődött a Ciutat Esportivába. Ahogy a városra sütött a reggeli nap, én is felkészültem arra, hogy végre visszatérjek az edzőpályára – ha nem is játékosként, de edzőként. Ahogy beültünk a kocsiba, amikor Pedri értünk jött csendesen figyeltem, ahogy Lamine koncentrált az előtte álló napra.

– Izgulsz? – kérdezte váratlanul, mosolyogva rám pillantott, amikor észrevette, hogy gondolataimba merültem.

– Egy kicsit – válaszoltam őszintén. – Tudod, eddig csak segítettem itt-ott, de most azért... mégiscsak egy egész csapat tizenhárom éves fiú.

– Ugyan, Ana – vigyorgott rám. – Te vagy az első lány, aki 16 évesen felkerült a Femeníbe. Szerintem már most is jobban tisztelnek, mint bárkit. Meg különben is, ha valakitől tanulni akarnak, az te vagy.

– Majd meglátjuk – mondtam, de belül azért megnyugtattak a szavai.

A Ciutat Esportiva zsúfolásig tele volt emberekkel, mindenhol játékosok, edzők, és persze az a nyüzsgés, amit mindig is imádtam ebben a világban. Juliano Belletti hamar észrevett minket, és egy gyors kézfogás után rögtön bemutatott a csapatának.

A fiúk végig mértek, és habár láttam némi elismerést a szemükben, azt is éreztem, hogy inkább azzal vannak elfoglalva, hogy megnézzék, mennyire csinos vagyok. Nem lepett meg. Amióta visszavonultam a pályáról a vállsérülésem miatt, sokkal gyakrabban kaptam megjegyzéseket a külsőmre, mint arra, hogy milyen játékos voltam.

– Szóval, Ana, ugye te is szereted a focit? – kérdezte az egyik fiú, félig viccelődve, félig kíváncsian, mintha nem tudná, hogy egész életem a futball körül forgott.

– Hát, talán egy kicsit – válaszoltam mosolyogva, de azért próbáltam szigorú is lenni. – Több mint tíz éve játszom, és 16 évesen kerültem fel a Barcelona Femení csapatába.

Egy pillanatra csend lett. Láthattam, ahogy a fiúk egymásra néztek, talán most esett le nekik, hogy valóban van, amit tanulhatnak tőlem. Az edzés elindult, én pedig igyekeztem mindent beleadni, hogy segítsek nekik fejlődni. A fiatal srácok tehetségesek voltak, de láttam, hogy sokszor inkább egymással versengenek, mintsem a technikájukat fejlesztenék.

– Figyelj, próbáld meg tartani a pozíciódat! – szóltam oda az egyiküknek, aki állandóan túlfutott a labdán. – Ha mindig előrébb futsz, elveszíted az esélyt, hogy megjátszd!

– Oké, Ana! – válaszolta vigyorogva, de éreztem, hogy még nem veszi elég komolyan. 

Türelmesen folytattam a munkát, tudtam, hogy idővel megértik majd, mit akarok tőlük.

Az edzés végén, mikor éppen összepakoltam a jegyzeteimet, észrevettem, hogy a fiúk hirtelen felélénkülnek. Lamine érkezett meg a pályára. Egy pillanatra elmosolyodtam, mert tudtam, hogy ő az őrangyalom ezen a napon is.

– Hé, Lamine! – kiáltották a srácok egyszerre, mintha ő lenne a legnagyobb sztár, és ebben a pillanatban tényleg az is volt számukra. Ő volt a példaképük, a tinisztár, akit mindenki csodál.