I know I'm young, but...

30.

○Jungkook pov.○

Nincs értelme hagynom, hogy kimagyarázza magát, ám tudom, hogy úgy sem tudok ellenállni neki. Éppen ezért állok még mindig előtte, szinte a padlóhoz szegezve magam, hogy ne tudjam itt hagyni. Az utolsó lépéseket szinte már félve teszi meg, óvatosan oldalaz felém, s kerek, most ártatlan, szemeit rám mereszti.
- Jungkook...beszélhetnénk ?
- Nem hiszem, hogy ez a legmegfelelőbb alkalom. - Köszörültem meg torkomat, mire ő körbe kapta fejét, s összeráncolta szemöldökét, de erre felszisszent. A látványától kissé összefacsarodott a szívem. Most látom először, mióta Yugyeom összeverte. Egyik szemöldöke felszakadt, ahogy száján is egy nagyobb seb díszelgett, szemei alatt egy-egy monokli, s arca egyik oldalán mintha egy kisebb vágás is lenne. Amúgy gyönyörű vonásai most színes foltokban pompáznak, de még így is jól néz ki.
- Yugyeom is itt van ?
- Hogyne. - Horkantottam fel. - Éppen most rakott ki a házunból.
- Mi ? Komolyan elküldött ?
- Összevesztünk, mire közöltem vele, hogy haza akarok menni anyáékhoz egy kis időre. Ő erre rögtön jött azzal, hogy ha elmegyek, akkor beszámol nekik arról, hogy miként nyitottam szét a lábaimat egy felnőttnek. Felkaptam a vizet és végül azt mondtam neki, hogy nekem ő senkim, hogy megmondja, mit csináljak, és többé nem tekintek rá a testvéremként. Szóval fogta magát és kidobott.
- Akkor most...hova fogsz menni ? - Szinte láttam az arcán átfutni a gondolatot, hogy töltsem nála az éjszakát, de erről szó sem lehetett. Ez volt az utolsó dolog, amire kényszerülni akartam.
- A szüleimhez, amúgy is ez volt a tervem.
- És most akkor, esetleg, ráérsz egy kicsit ?
- Jimin, kérlek, megmondtam, hogy nem akarok veled beszélgetni. Világosan megmondtad, hogy csak egy hiba voltam.
- Te is tudod, hogy...- Hangját elmélyítve lépett felém még egyet, de mikor látta, hogy én ugyanennyit mentem hátra, megtorpant s ökölbe szorította ökleit, felsóhajtva. - Elvihetlek ? Ígérem, nem szólok egy szót sem a kocsiban, csak nem szeretném, ha sétálnál.
- Nincs erre semmi szükség, eltalálok oda magamtól is.
- Szivem, kérlek. - Véletlen volt, vagy sem, ez volt az, ami miatt igent mondtam neki, s most ismét az autójában ülök. Tényleg nem szólalt meg a rövid út alatt, ahogy én sem. Nem tudtam mit mondhatnék, de nem is akartam semmit, vele ellentétben, aki majdnem minden második percben szóra nyitotta ajkait, ám azonnal össze is zárta őket. Mikor odaértünk, kiszálltam a kocsiból és átmentem a másik oldalra, hogy megvárjam, míg elmegy, ő viszont lehúzta az ablakot és a ház felé biccentett. - Megvárom, míg bemész.
- Hát, jó, akkor, köszönöm, azt hiszem. - Kényelmetlen volt úgy az ajtóig sétálni, hogy tudtam; éppen minden lépésemet figyeli. Mintha azt nézné, ahogy kisétálok az életéből. Erre a gondolatra meg is akadtam, kezemet a kilincsen tartottam, s csak pár mély levegő után nyomtam le azt. Vagyis ezt tettem volna, ha nem lett volna bezárva az ajtó. Szemöldökömet ráncolva kopogtattam, miközben elővettem telefonom, és tárcsázni kezdtem anyát.
- Hogy vagy, Kook ?
- Anya ? Itt vagyok az ajtótok előtt, beenged valaki ? Zárva van az ajtó.
- Oh, drágám, nem vagyunk otthon. Apáddal eljöttünk pihenni egy kicsit, egy hét múlva megyünk csak haza. De gond van ? Hogyhogy átmentél hozzánk ?
- Csak...rég láttalak titeket. - Óvatosan Jimin felé pillantottam, ki már kiszállt az autóból, és annak támaszkodva figyelt engem. Anyával gyorsan bontottam a vonalat, miután váltottunk pár szót, majd ajkaimat egy vonallá préselve visszaindultam a férfi felé.
- Valami baj van ?
- Anyáék nincsenek itthon, szóval...
- Oh, ühm, elvigyelek valaki máshoz ? - Lassan bólintottam egyet, mire ő is ezt tette. Elképesztően kínos volt közöttünk a hangulat, s ezt mindketten éreztük.
- Felhívom Taeyongot szerintem, nem tudom, hogy otthon vannak-e. - Ő beült a járműbe, míg én kikerestem barátom számát, ki pár csengésre már bele is szólt, boldogan köszöntve engem. - Otthon vagy, Tae ?
- Nem, ma reggel indultunk, legközelebb holnap után leszek otthon. Miért ? Történt valami ?
- Faszomat már. - Morrantam fel. - Yugyeommal összevesztem és kirakott a házból. Útközben összefutottam Jiminnel, aki felajánlotta, hogy elvisz, de anyáék nincsenek itthon, és te sem. Nem mehetek vissza Gyeomhoz, mi a fenét csináljak ? Nem akarom Jiminnel tölteni az éjszakát.
- Várj, most halál komolyan kidobott otthonról ?
- Igen, majd elmesélem, de most nem ez a lényeg.
- Jungkook, tudom, hogy most mi a helyzet, de nem aludhatsz az utcán. Aludj Jiminnél, ő tud vigyázni rád, és nem fog olyat tenni, amit nem akarsz.
- De-
- Nem, Kook, ha kell, én hívom fel, hogy nincs hova menned. Mond meg neki szépen, hogy nála alszol. - Morogtam még neki pár szót, majd olyan lassan ültem vissza a férfi mellé, amilyen lassan csak lehetett. Hátradőltem az ülésen, s kezembe forgattam telefonom, figyelmen kívül hagyva égetően fürkésző tekintetét.
- Na ?
- Ő sincs otthon. - Dünnyögtem. Hallottam, hogy élesen beszívja a levegőt, s éreztem, hogy ugyanarra gondol amire én. Hogy csak hozzá tudok menni, de annak sosem volt jó vége.
- Figyelj, én tudom, hogy nem akarsz nagyjából egy percet sem velem tölteni, de örülnék, ha nálam aludnál ma éjjel. Holnap kitalálunk valamit, de nem engedhetem, hogy az utcán aludj.
- Jól van, menjünk. - Motyogtam magam elé. Szerintem ennyire csendben sosem voltunk, mint ma. Egyszerűen éreztem, hogy ez a vége, hogy nekünk már nincs semmi keresnivalónk egymás mellett. Pedig ha tudtam volna, hogy ez fog történni, eltöltöttem volna még vele egy utolsó felejthetetlen estét, ahol egész éjszaka csak ő, és én vagyunk. A háza ajtajánál előre engedett, s mikor mindketten beértünk a nappaliba, csuklómat megfogva fordított maga felé és megtörten nézett szemeimbe.
- Úgy érzem, most már tényleg ez lehet az utolsó alkalom, mikor mi kettesben vagyunk, úgyhogy kérlek hadd kérjek bocsánatot, beszéljük meg ami történt, utána nem kell még csak rám nézned se, de mindenről tudni akarok, ami a fejedben jár.
-...Utálom, hogy az elejétől kezdve csak egy hiba voltam számodra. - Fejemet csalódottan ráztam meg, s kihúztam kezemet szorításából. - Hogy minden alkalommal, mikor hozzám értél, forrtál a dühtől és megbántál mindent. Utálom, hogy megaláztál a bátyám előtt, és idáig fajult az egész. Utálom, hogy nem viszonzod az érzéseimet. - Szemeim akaratlanul könnyesedtek be, így erőszakosan dörzsöltem meg arcomat, hogy eltűntessem azokat. - Sose árultad el nekem, hogy mit érzel, mindig csak szidtál engem, mégis velem akartál lenni. Ugyanúgy élveztél minden alkalmat, mint én, a végén pedig már csak egy mocskos emlék voltam, amit ki akartál törölni.
- Szivem, ez...
- Ne hívj így. - Sírva rivalltam rá, és most már meg se probáltam megszabadulni a könnyeimtől. - Azt mondtad, nem szeretsz, ne tegyél úgy, mintha ez nem így lenne. Összezavarsz állandóan.
- Sosem akartalak bántani, csak magamat akartam megvédeni. - Az ő hangja is elcsuklott, s csuklómat megfogva húzott le a kanapéra. - Sosem szegtem meg szabályokat, a sajátjaimat még annyira se, Jungkook, erre jössz te, és az összeset felrúgod. Dühös voltam, mert nem tudtam irányítani saját magamat, gondolkozni sem tudok, ha meglátlak, egyszerűen teljesen elveszed az eszemet. Nincs mentségemre arra, amit a bárban mondtam. Mérges voltam, amiért láttam, hogy valaki más ér hozzád úgy, ahogy én nem tehetem nyilvánosan. Tudom, hogy nem kellett volna a bátyád előtt olyanokat mondanom, de dühített, hogy ennyire ellenünk volt, és hogy azt hiszi, rád kényszeríteném magamat. Sosem tennék olyat, amit te nem akarsz. Kérlek ne haragudj rám, mindenért bocsánatot kérek, amit veled tettem. Olyan szívesen jóvá tenném, de...azt hiszem, erre már nem lesz alkalmam. - Utolsó szavait suttogta fejét leszegve, de még így is láttam, ahogy könnyei ölében tartott kezeire hullanak. Attól, hogy ő sírt, én is csak egyre jobban rákezdtem, s lábaimat felhúzva temettem arcomat térdeim közé. Ez most már tényleg a mi búcsúnk ?

Sziasztok. Remélem tetszett nektek ez a rész is.
További szép napot mindenkinek ! ❤️🧡💛💚💙💜