Bízz bennem/ Bakugo x oc

41.Fejezet_Utállak

   Úgy éreztem, mintha alattam a talaj megimbolygott volna. Pedig nem. Csak nem tudtam feldolgozni a magam előtt levő látványt.

   Mozdulatlanul álltam egy helyben, érezve, hogy a levegő a torkomon akadt. Ez nem így kellett volna történjen!

   Nem tudtam, hogy maga az forgatta-e meg a gyomrom, hogy Bakugo ott feküdt, az én hibámból, vagy a gondolat, hogy mennyi észrevétlen összefüggés volt a dolgok között. Ezt álmodtam. Ahogy megsebesítem a tengerparton. És most a valóságban is megtörtént.

   Ezt értette Ron azalatt, amit a legutóbbi álmomban mondott? Lehetséges, hogy veszélyt jelentek számára? Hogy mindenki ilyen sorsra jut, akit szeretek? Képtelenség.. Nem bírnám ki, ha Katsukit is elveszítem.. 

   Azonnali bűntudat és szomorúság vette át a hatalmat felettem, na meg persze az önutálat. Miért történik mindig ez? Elsőnek Ron, most meg Katsuki? Miért pont velem történik meg ez? Miért nem tudom kontrollálni magam? Minden az én hibám!

   Már nem próbáltam visszafojtani, szabadon folytak le az orcáimon a forró könnycseppek, amint éreztem, hogy a szívem darabokra törik. Egy karnyújtásnyira voltam attól, hogy elhiggyem, hogy végre magam mögött tudhatom a múltam, és annyi kétely után kezd jóra fordulni minden az életemben..

-KATSUKI! - üvöltöttem torkom szakadtából, amint hozzá szaladtam. 

   A háta mögé érve, gondolkodás nélkül térdre ereszkedtem, és a remegő kezeimet óvatosan a vállára tettem. Annyira el akartam volna magam sírni, de egyszerűen nem tudtam. Csak az a néhány könnycsepp hagyta el a szemeim. Az ajkaim elváltak egymástól, és kiabálni akartam volna, visítani, de semmi szó nem jött ki a számon.

-Katsuki... Én..Saj..nálom.. - motyogtam halkan, elcsukló hangon, amint oldalra hajoltam, hogy jobb látásom legyen.

   A kelleténél erősebben markoltam meg a karját, megpróbálva a hátára fordítani, de nem sikerült, mivel alig egy centit mozdult, és már vissza is billent az oldalára.

-Te jó ég.. Mit fogok most csinálni? Tényleg figyelnem kellett volna elsősegélynyújtás orán.. - mondtam magamnak, miközben éreztem, hogy a karját tartó kezem remegni kezd. Csakhogy nem miattam.

   Ledöbbenve pillantottam vissza rá, és látva, hogy a válla kontrollálhatatlanul rázkódik, azonnal leesett.

-Elmehetsz a fenébe! - ütöttem bele a karjába, amint felpattantam mellőle, letörölve az újonnal összegyűlt könnyeimet, amik már a dühtől voltak.

-Mi az? Csak a reakciódra voltam kíváncsi.. - ült fel, próbálva abbahagyni a nevetést.

   Fogaimat összeszorítva fordítottam neki hátat, és indultam el, érezve, hogy az előbbi bűntudatomat és szomorúságomat felváltotta a harag és csalódottság. 

-Hé! Nem mész sehova! - ragadta meg a csuklómat, és rántott vissza magához, viszont én a kezeimet a mellkasára rakva ellöktem magam.

-MIÉRT?? - üvöltöttem az arcába, amint ismét eleredtek a könnyeim. A kezemet gondolkodás nélkül felemeltem, de, mielőtt elcsattanhatott, ökölbe szorítva leeresztettem.

-Nyugodj már le.. - komorodott el, ami még jobban kiverte nálam a biztosítékot.

-Nyugodjak le? - kérdeztem vissza meghökkenve. - Most komolyan azt várod el tőlem, hogy nyugodjak le? Mert rohadtul nem fogok! Elegem van abból, amit művelsz velem! - fakadtam ki, eltakarva a szemeimet a karommal. 

   Éreztem, ahogy a keze szorítása a másik karomon megenyhűlt, amint egyet sóhajtott. 

-Oké, azt hittem, hogy egy jó vicc lesz, hibáztam, bocs, most boldog vagy?? - tolta el a karomat  az arcomtól, hogy tudjak a szemébe nézni. A rideg hangjától eltérően a szemei lágyak voltak, és, valamilyen okból kifolyólag őszinteséget fedeztem fel bennük.