Bízz bennem/ Bakugo x oc

11.Fejezet_Elveszített

Teljesen ledermedtem, úgy tűntem, mint aki szellemet látott, ami nem is volt meglepő. Rezzenéstelen arccal állt velem szemben, a beszűrődő fény óvatosan világította meg a haját.

-Te..hogy kerülsz ide..?

Az érzelmek felülkerekedtek rajtam, még mindig sokkban voltam, de nem tudtam hogy jó vagy rossz értelemben.
Nem szólt semmit, csak mélyen a szemembe nézett, azokkal a mélykék szemekkel, melyekben régebb még szeretetet és törődést láttam. De most már nem látok benne semmit, üres, mintha nem lennének érzelmei.

- Lehetetlen... - közelebb léptem, mire hátrált. A sírás küszöbén álltam, egyszerűen nem tudtam felfogni mit láttam, pedig nem is olyan régen volt.

Lehet, hogy akkor mégis betartotta az igéretét?

✿A csillagos ég felettünk tündökölt, mi pedig a tengerpart szélén üldögéltünk. Nem kellett beszélnünk, szavak nélkül is megértettük egymást.

-Ron..megtennél értem valamit? - hajtottam a fejem lassan a vállára, mire kissé felém fordult.

-Mi lenne az?

-Igérd meg, hogy mindig itt maradsz mellettem, s sose hagysz el..

Kicsit váratlanul érte ez a kérés, de szelíden elmosolygott, s félre sepert néhány tincset a frufrumból, hogy egy lágy csókkal ajándékozza meg a homlokomat. Ugye nem hangzott ez gyerekesnek?

-Igérem. Mindig melletted állok, bármi is történjen!

Szavai megmelegítették a szívemet, nem tudtam nem elmosolyodni és kuncogni.

-Ohhó, szóval neked vicces ez, nem?- nevetett fel és kegyetlenül csikizni kezdett.✿

Nem tudtam nem bekönnyezni, annyi sok érzelem keringett bennem. Az a keserű érzés, ami eddig a szívemet mardosta, elszállt. Legszívesebben a nyakába szöktem volna örömömben, de nem stimmelt valami. Talán nem örül nekem? Miért nem szólal meg?

-Ron..Mondj valamit!

Fura volt kimondani a nevét. Sose emlegettem, mert akkor úgy véltem, hogy végleg különválnak útjaink, s mindenki tudta, hogy ez a Ron-dolog tabu téma, szóval ez is egy becsomagolt kis dió volt a lekötözött dobozban, valahol a poros polcon a pincében. S erre ez a pillanat "tönkretette" azt az időt, ameddig (még nem egészen) be tudtam csomagolni, s elrejteni ezt a diót.
Vajon akkor ez az apró gyümölcs ugyanúgy fog ízleni, mint azelőtt?

Odaadva magam a kísértésnek, a már szörnyen hiányzó Ron felé rohantam, s szorosan, ahogy csak tudtam, magamhoz öleltem. Hiányzott a finom illata, a lágy édintése, MINDEN..

Ahogy átöleltem, a hiányérzet miatt a szorításom erősebb lett, majdnem fojtogató. Annyira bele merültem az ölelgetésbe, hogy elkerülte a figyelmemet, ahogy kezdett eltűnni(?).
Olyan volt, mintha a levegőt markolásznám kétségbeesve, közben nem tudtam felfogni, hogy mi történik.

A talajt bámultam, ahol néhány másodperccel ezelőtt még az árnyékát láttam, de most eltűnt.
Egy hangos, mégis visszafojtott nevetés rázta meg a testem, s amint a zaj irányába fordultam, megpillantottam a srácot, akit Todorokival kellő szeretettel üldöztünk. Nem zavarta az esetleges leesés kockázata az épület tetejéről, lenézően csillantotta meg gonosz mosolyát.

-Áááhh...kár, hogy azok a klónok, amiket az emlékekből formáltam, eltűnnek! - fordította el a fejét, s egy szórakozott pillantást vetett rám - Pedig már kezdtem élvezni! Mulattató volt a szánalmas, nyálas örömködésed!

Döbbenten néztem rá, mozdulatlanul, mintha valami az aszfalthoz tapasztotta volna a lábam. Klónozás?!

-Eddig nem mondták, hogy ne játszadozz mások érzéseivel, vagy nekem kell megtanítanom?? - szorítottam fájdalmasan szorosra az ökleimet, mire egy újabb óvastos kuncogás hagyta el az ajkait.