Bízz bennem/ Bakugo x oc

36.Fejezet_Figyelmeztetés

   Ledermedve álltam, képtelen voltam feldolgozni, hogy mi is történik pontosan. Annyi mindent akartam volna mondani, a fejem mindenféle gondolatokkal volt tele, de mégis csak egy mondat hagyta el az ajkaimat:

-Engedj el!

   Nem láthattam az arcát, de le mertem volna fogadni, hogy megdöbbent. A kezei egy pillanatra megfeszültek a hátamon, mielőtt elhúzódott tőlem, és tett néhány lépést hátra, hogy a szemembe tudjon nézni.

-És mi van, ha nem akarom? - a hangja meglepően lány volt, de mégis volt benne valami, amitől úgy éreztem, hogy ez nem kérdés volt.

   Ha nem akarod? Ugyan már.. Te már az elején elengedtél, mikor én minden erőmmel azon voltam, hogy beléd kapasztkodjak. Mert akartam? Nem. Nem akartam így érezni irántad, de valamiért mégse tudtam megállítani a szívem. Ez már nem az akaratról szól többet.

-Komolyan mondom.. Most nem akarok senkivel se beszéni! - förmedtem rá, majd gondatlanul visszafeküdtem az ágy melegébe, a testemre húzva a takarót.

   Bakugo mozdulatlanul állt a szoba kellős közepén, tétlenül bámulva.

-Oké, meguntam a gyerekes viselkedésed - mondta, majd hanyagul rerúgta a papucsát a lábáról, és az ágyamhoz sétált.

   Megilletődve fordítottam hátra a fejem, hogy egy barátságtalan tekintettel ajándékozzam meg, de abban a pillanatban, amint megtettem a mozdulatot, Bakugo rámvetette magát. Egy halk, elfojtott sikoly hagyta el a számat, amint a teste az enyémhez nyomódott, és próbáltam magam kiszabadítani, de nem jártam sikerrel.

-Engedj!

-Nem - felelte nyugodtan, majd szorosan átölelte a testem. - Nem foglak, ameddig el nem mondod, hogy mi az igazi bajod.

   Fogaimat összeszorítva ficánkoltam, de az erős karjai között alig tudtam megmozdulni.

-Mit akarsz ezzel elérni? - néztem rá dühösen, miközben beletérdeltem a hasába.

-Azt, hogy tisztában legyél a tetteiddel, gondolataiddal, és érzéseiddel! Szedd össze magad! - mondta idegesen, kicsit se összerezzenve a kis rúgásomtól. Szedjem össze magam? Hogy?

   Befejeztem az összes mozdulatomat, és csendben bámultam, mielőtt a fejem teljesen el nem fordítottam volna. Nem akartam, hogy lássa a gyengeséget a szememben, hogy mennyire megbántott, mert akkor rájött volna, hogy tetszik.

   Másodpercek elteltével már elengedett, és felállt, ahogy kívántam, majd lassan a saját ágyához sétált.

   Annyira utáltam ezt az érzést.

   Mikor a szemed ég az előbújni készülő könnyeknek hála, mégis próbálod visszatartani őket, hogy erősnek lássanak, de legbelül tudod, hogy ez mennyire nem igaz. Mikor fizikailag fáj a szíved, mintha tényleg darabokra tört volna. Mikor már nem tudod eldönteni, hogy a szíved mit akar. Szeretni, vagy utálni őt. Mikor minden homályos a könnyeidtől, mégis megpróbálsz mosolyogni, hogy becsapd az agyad, és ne érezd ennyire elcseszettül magad. Mikor legszívesebben kiadnád minden fájdalmat és szomorúságot, de nem teheted. Mikor az egyetlen dolog, amit akarsz, az, hogy valaki szorosan átöleljen, és megnyugtasson, de mindenkit ellöksz magadtól, és elfordulsz, mert nem akarod, hogy így lássanak.

   Mi az értelme ennek, ha ezeket kell átélnem? Ez normális? Ha igen, akkor miért nem éltem ezeket át Ronnal? Bakugoval van a baj? Vagy a szívem AZ eset után teljesen megváltozott? Miért fáj ennyire?

   Homályos látással néztem a hátát, ahogy átvette a pólóját a pizsi felsőjére, majd a saját takarója alá bújt. Ez alkalommal viszont már nem éreztem, hogy a lepkéim életre keltek volna a gyomromban. Ott voltak, de olyan volt, mintha már elfelejtettek volna repülni és vadul csapdosni.