Bízz bennem/ Bakugo x oc

24.Fejezet_Vallani

   Döbbentem emeltem fel a hasamtól a kezem, és félve néztem rá az ujjaimra. Vér volt. A két srác már sehol se volt a sikátorban, egyedül voltam, én, a sötétség, meg a kés a hasamban.
Egy nagyot nyelve a hátam a falnak tapasztottam, majd óvatosan leereszkedtem félig ülő, félig fekvő pozícióba, vigyázva, hogy ne mozogjak túl sokat.

   Apró levegőket léve próbáltam kitisztogatni a gondolataimat. Lemerült a telefonom. Tök egyedül vagyok. Ennek nem így kellett volna történnie.

-Hülye vagy...hülye vagy...Hülye vagy! - kopogtattam a fejem a téglának, majd megállva a mozdulatban felnéztem a két épület közt kilátszó csillagos égboltra. Egy szaggatott levegőt véve szorosan lehunytam a szemem, és a lehetőségeket számolgattam. Nem volt sok.

   Abban reménykedhettem, hogy valaki megtalál, amire csekély volt az esély, de mást nem tehettem. A sok mozgástól rosszabbodott volna a vérzés, és nem lett volna erőm, hogy létrehozzak egy lebegő, nagy pengét, hogy majd arra ráfeküdve kijussak.

   Egy apró pillantást vetettem a hasamra, félve, hogy netán olyasmit látok, ami még jobban kiakaszt. Mit is vártál, Kira? Hogy leszúrnak, aztán csak kicsit vérzel??
   Az tény és való, hogy nem veszítettem sok vért, de a java még hátra volt; alig fél perce volt, hogy a penge a hasamban lelte nyugalmát.

   A szívem gyorsan dobogott a mellkasomban, annak ellenére, hogy próbáltam higgadt maradni. Nem érhet így véget! Még annyi célt tűztem ki magamnak; megmutatni a szüleimnek, hogy a képességemmel menteni is tudok, nem csak ölni; érettségizni az UA-ben; hőssé válni; családot alapítani; boldog életet élni.. Ezek közül csak az utolsót tapasztaltam meg. Ja, bocs, jobban belegondolva még azt sem.

   Grimaszolva néztem le megint a véres hasamra meg kezemre, amint próbáltam kigondolni, hogy mit tegyek. Jó lett volna, ha figyelek elsősegély nyújtás órán. A francba, itt fogok elvérezni..

   Zihálva feküdtem le az oldalamra, markolva a seb körüli bőrt, ahogy már kezdtem lassan elfogadni a sorsomat. Csak a fülemben zakatoló szívem gyors verését hallottam, a külvilág teljesen el lett zárva, amint a szemeimet is lehunytam. Meg fogok halni..

-Shikatsu..? - törte meg a csendet egy alig hallható hang, amitől a szemhéjaim azonnal felmozdultak. Először csak egy pár cipőt láttam, majd felnézve megpillantottam azt, akire a legkevésbé számítottam.

   Megszeppenve néztem azokba az íriszekbe, ahogy ő is sokkoltan, lefagyva bámult le rám. Egy pillanatra eltűnt minden ridegség, gyűlölet belőlük, amik az elmúlt két hétben elnyomták bennük a többi, emberibb érzelmet, és most csak egy tükröződött vissza. A félelem. Az az érzelem, amit eddig sose láttam kimutatni, de valahogy abban a pillantban, amikor meglátott, a földön feküdve, vérezve, nem tudta eltitkolni.

-Ba..ku..? - kérdeztem hallkan, ami kizökkentette a gondolataiból. Szorosan összeszorította a fogait, majd gyorsan leguggolt mellém, a vállamra téve a kezét.

-A kurva életbe..Mi..-Hogy..? - kereste a szavakat. Egy mély levegőt véve felültem, hátamat a falnak támasztva. Látva, hogy még maradt erőm és energiám, megnyugodva kifújta a levegőt, majd idegesen összehúzta a szemőldökeit. - Mi történt?

-Minek látszik? - kérdeztem vissza, kerülve a szemkontaktust. Még olyan könnyen nem felejtem el a szavaidat. - Mit keresel itt?

   Bakugo elgondolkodott egy kicsit, mintha átgondolná a szavait. A francba, ha tovább húzod az időt, akkor itt fogok meghalni, a karjaidban, mint egy romantikus filmben, és mindketten tudjuk, hogy ez sose lesz az. Főleg úgy, hogy utálsz.