Bízz bennem/ Bakugo x oc

3.Fejezet_Hideg szem

   Szorosan markoltam az erkélyt és próbáltam nem lenézni, pedig ez lehetetlen volt. De más választásom mi lett volna? Csak úgy osonjak ki a folyosón, remélve, hogy senki se kel fel, és Aizawa-sensei nem kap rajta?

   Mély levegőt vettem, és ellöktem magam. Nagyon koncentráltam, hisz egy elrontott mozdulat vagy elhalasztott másodperc, és a korházban kötök ki, kómában, a legjobb esetben. A szél teljesen belekapott a hajamba és mikor már csak 2 méter lett volna hátra a beton meg köztem, a kezem magam elé rántottam,és aktiválva a képességem, létrehoztam egy nagy, matrac szerű,puha, rugalmas pengét. Nem volt álmaim ágya, de tompított az esésen, sőt, feldobott, akárcsak egy trambulin.

   Mikor leszálltam, megnyugtáztam magam, hogy sehol egy zúzódás, nincs vágás, aminek külön hála,hogyha rugalmas pengét csinálok, az élei sem vágnak.
   De csak ezután jött a nehezebb rész. Gondoltam, fentről közelítem meg az UA-t, így egy újabb nagy pengére  ráálltam, s felsiklottam olyan magasságba, ahol a kamerák már nem vettek volna észre. Nem akartam nagy kárt tenni, de muszáj egy pengével áttörnöm az üveget a kis kazánban, ahol le tudtam kapcsolni az áramot.

   Betörtem egy másik pengével az ablakot (mármint a szél csinálta, shhh
), s beléptem hűen szeretett új iskolám, immár szilánkos folyosójára. 10 perc bóklászás után megtaláltam az igazgató irodáját, s akár, mint egy kém, vagy egy titkosügynökös filmben, besurrantam. Egy ronggyal a kezemben (sok ilyen filmet néztem,és nem akartam egy ujjlenyomat miatt lebukni) kihúztam a fiókot.
   Teljesen megrémültem,mikor feleszméltem, hogy nemhogy alaprajz, vagy tervrajz, de semmilyen papír nem volt az UA építéséről.
   A hajamat húzva járkáltam fel-alá, mikor az idegem átvette fölöttem az irányítást, és dühből belerúgtam a falba. Sok tapasztalattal nem lettem gazdagabb, csak egy majdnem megrándult bokával, viszont a tompa hang helyett egy visszhangos, éles hangot hallatott.

   Kissé értetlenül biccentettem meg a fejem, majd gyorsan végighúztam a kezem, s megragadtam egy kissé kiálló részt,ami egy titkos fióknak az ajtaja volt. Kalapálló szívvel húztam ki, de a vigyor azonnal lehervadt az arcomról.. Teljesen üres volt. Szóval vagy csak volt itt régebb valami, vagy valaki már valaki megelőzött.
   Csalódottan másztam ki az ablakon. Semmi. Minden a semmiért. Nincs semmi, egy darab lap se. De mi van, ha az egyik osztálytársam tényleg veszélyben van?! Üres kézzel mit csináljak?!

   Elindultam a megadott helyre,és mielőtt odaértem volna, bekapcsoltam a telefonom, és a zsebembe csúsztattam. Biztosra kellett mennem, hisz nem tudtam kivel kell szembeállnom. Dobogó szívvel dőltem a falnak, és az égre néztem. Ez nagyon nem én vagyok. Csak az útmenti lámpák szórtak fényt,az amúgyis sötét,csendes éjjeli utcákra. Csak magamra számíthattam. A fejemben ide-oda cikáztak a gondolatok, miszerint legalább szólhattam volna egy hősnek.
   Remek,ha most elpatkolok ebben a sikátorban, előbb leszek az égben,mint egy hős karjában.

   Végül egy nagy levegőt vettem és berontottam a sikátorba. Minden eshetőségre félkészültem testileg,s lelkileg,és szívvel a torkomban osontam. Egy lépést hallottam,és ez ösztönzött,hogy szaporázzam lépteim. Addig futottam,ameddig bele nem ütköztem valakibe. Pontosabban valamibe.
    Lerogytam a földre és rögtön a homlokomhoz kaptam. Hát ez holnapra nyomot fog hagyni. Megdörzsöltem a puklit,remélve,hogy ez enyhíti a bizsergő fájdalmat,és közben azon filozolfáltam,hogy vajon fog-e vérezni,vagy mennyire lesz feltűnő. Hát alvás közben nem szerezhet az ember ilyet,szóval holnapra ki kell találnom egy hazugságot.

   Lassan kinyitottam a cián szemeimet újra,és az előttem tündöklő téglafalat csodálhattam. Kicsit úgy éreztem magam,mint aki 10 bukfenc után letolt volna egy csokit. Mikor a látásom visszatért a normálisba,és nem láttam mindent hullámzó vonalakkal,felálltam.