Bízz bennem/ Bakugo x oc

25.Fejezet_Maradj velem

Vallani?
Gyors szívveréssel bámultam Bakugo vörös íriszeibe, ahogy minden negatív érzelem eltűnt belőlük, és csak aggódás meg féltés maradt bennük. A szívem hevesebben vert, mint bármikor, hangosan dobogva a füleimben, miközben azt hittem, hogy majd' elájulok. És nem a vérveszteségtől.

Bakugo hosszasan bámult a szemeimbe, egy pillanatra se levéve a tekintetét, ami még feszültebbé tette a helyzetet. Ennyire türelmetlen még soha nem voltam; mikor néhány másodpercig elidőzött, azt hittem, hogy lekiabálom a fejét. Furának éreztem ezt a kötődést, nem akartam szeretni, tudtam, hogy több volt a rossz benne, mint a jó. Undorodtam az ilyen emberektől, és az elején sem néztem jó szemmel, mikor rájöttem, hogy ő nem az a kedves fajta, aki mosolyog az embereknek, nem akar megbántani senkit, stb.. Pont az ellenkezője.

Egyszer, lefekvés előtt véletlenül (DE TÉNYLEG CSAK VÉLETLENÜL) elképzeltem magunkat együtt, párként. Persze én nem ismerem be magam annak az álmodozó fajtának, de a kíváncsiság úrrá lett rajtam, és mégis belegondoltam, hogy mi lenne ha.. Bakugo meg én. Barátként is így viselkedne? Sokat veszekednénk? Durva meg bunkó lenne? Akkor is sértegetne? Vagy inkább a másik oldalát mutatná? Tudom, hogy van. A rideg és utálatos természete mögött ott lapul valami más is. Valami más, amit nem akar, vagy fél másoknak megmutatni. Nekem viszont megmutatta abban a pillanatban, mikor ott látott a sikátorban, a földön vérezve, egy késsel a hasamban.

Akkor nem takarta el a szíve mélyén pihenő oldalát, és aggódással meg törődéssel teli tekintettel nézett végig rajtam. A félelem ott lapult benne, annak ellenére, hogy próbálta tükrözi az undok meg szarkasztikus beszólásaival. Akkor félt, tudtam. Csak abban nem voltam biztos, hogy mitől? Talán rettegett attól, hogy talán elveszíthet? Azok után, amiket délután mondott..Tényleg fontos lennék neki? „Ha azt mondanám, hogy szeretlek, ami persze képtelenség, mert utállak, akkor szó nélkül, rögtön elhinnéd!"
Persze ezek csak ártatlan szavak voltak. Ártatlan szavak, amik könnyeket követeltek tőlem, meg rávettek, hogy szellőztessem ki a fejem. De több lett belőle, mint egy sima szellőztetés.

Hiába volt már barátom, sok mindent nem tapasztaltam meg. Az érzést, mikor visszautasítanak. Vagy a vitákat. Ronnal semmi ilyen nem történt. Sikerült belezúgnom, és amióta egy kis jelét adtam, hogy tetszik nekem, teljesen megváltozott, mindenben a kedvemben járt. Mindig ő engedett, valahányszor vitánk volt, mindent elkönyvelt annak, hogy "oké, elhiszem, igazad van". Nem akarta kockáztatni a kapcsolatunkat. Sose felejtem el azokat a mondatokat, amiket az első randin mondott:

„Ugyan, Kira! Én nem vagyok érdekes, nincs erőm, csak egy átlagos srác vagyok. Viszont te különleges vagy. Szabadon mesélj csak a képességedről! Majd segítek hőssé válni! Van egy hős rokonom, tőle tudok tanácsokat adni!"

És visszagondolva, nem is volt egy átlagos srác. Fenekestűl felfordította az életem. Kezdve attól, hogy elhagytam Los Angelest, mert nem akartam abban a városban élni, ahol a barátom meghalt.

Bakugo vajon olyan lenne, mint ő? Lehet, hogy a titulus, hogy a barátnője vagyok, nem menthet fel az undoksága elől, viszont nem kizárt, hogy gyengédebb lesz. Ölelések, együtt alvások, mikor a fejem a mellkasát kényelmesebbnek találja, mint a párnát, lágy puszik... Kira, ideje felébredni!

Egy örökkévalóságnak tűnő kb 15 másodperc után végre a szőkeség lehunyta a szemét és sóhajtott.

-Tudod... - kezdte halkan, majd kinyitotta az elbűvölő piros szemeit és komor tekintettel mért végig. - Talán, de CSAK TALÁN.. Nem is utállak. Annyira! - motyogta, majd elfordította a fejét, én meg pislogás nélkül meredtem rá. Ennyi? Egy "nem utállak"? Hol marad a..." szeretlek "? A "sajnálom a veszekedésért" meg a "lennél-e a barátnőm"?? Mostmár inkább tényleg elvéreznék.