I Am The Luna

74.rész

ZARA.

Belépünk a mélygarázsba, amikor hirtelen intenzív érzelmek hulláma söpör végig rajtam: bánat, kétségbeesés… reménytelenség?

Mi ez?

Körülnézek a sötét parkolóban. A fenti lámpák világítanak, és semmi sem tűnik ki a helyéről.

Milyen furcsa…

Sebastianra nézek. Ugyanolyan, mint mindig, átható kék szemekkel néz rám, sötét, hátrafésült hajjal és szexi állkapoccsal…

Elfordítom a tekintetemet. Miért érzem ezt?

– Szállj be! – mondja Sebastian, miközben megáll az első autó előtt.

– Vagy szeretnéd, hogy bevigyelek? Ha akarod, megtehetem, feltéve, hogy hajlandó vagy később megjutalmazni.

Ránézek, a humora valahogy megnyugtat. Kezd úrrá lenni rajtam az idegesség. Ennyi év után végre újra szembe kell néznem Sebastian családjával.

Furcsa érzés lengi körbe a levegőt, és úgy érzem, mintha valami közeledne.

„Zara?” -megrázom a fejem, hirtelen felnézek, és élesen beszívom a levegőt.

„Jól vagy?” - kérdezi, miközben most aggódva figyel engem.

„Bocsánat… Én csak…” – végigfuttatom az ujjaimat a hajamon, ő pedig odajön hozzám, és megfogja az arcomat.

A kötelékünktől bizsergés járja át a szemem. Megragadom a csuklóját, és összezárom a kezem. Erősebbnek érzem magam. Az érintése megnyugtató és védelmező.

Megrázom a fejem, képtelen vagyok elmagyarázni, mit érzek, ezért inkább a dereka köré fonom a karjaimat.
Egy pillanatra meglepődni látszik, mielőtt izmos karjai szorosan átölelnek, és beszívja a hajamat.

„Hé…”

– Kérlek… én csak… – nem tudom kimondani. Nem akarom hangot adni a hirtelen rám tört szorongásnak.

– Akkor ne mondj semmit. – mormolja, miközben megpuszilja a vállamat.

Összeráncolom a homlokomat, kissé hátrébb húzódom, felnézve rá.

„Hogy csinálod ezt?” – kérdezem halkan.

„Mit?” – kérdezi, felvonva a homlokát.

„Hogy olvasol a gondolataimban..”

Egy pillanatig zavartan néz rám, mielőtt felvonja mindkét szemöldökét. – Bárcsak tudnám, hogy pontosan, mire gondolsz.. – válaszolja rekedten, miközben kezével végigfésüli a tincseimet.

Lehunyom a szemem, és élvezem az érintését. „ Már csináltad párszor, például most is; azt hittem, nem tudok semmit mondani, de te azt válaszoltad: »Akkor ne mondj semmit.« ”

Rekedten felkuncog, és megfogja az államat. „Könnyű olvasni benned, Kis Róka.”

Tényleg ilyen könnyű lenne?

Megcsókolja a homlokomat, elenged, és kinyitja a kocsi ajtaját. „Most pedig induljunk.”

Sóhajtok és beszállok a kocsiba.
Becsukja az ajtót, beül a vezetőülésbe, és nesztelenül előrehajolva beköti a biztonsági övemet.

A tekintete találkozik az enyémmel, mielőtt kihajt a parkolóból. Beüt egy biztonsági kódot, a hüvelykujját beolvassa a rendszer, mielőtt a fal kettéhasad, és kihajtunk. Kinézek az ablakon. „Szerinted mit fognak mondani?”