Ismeretlen Világsztár (One Direction ff) [Befejezett]

III.évad 10.rész - Ragyogó Jelző Tűz

- Mikor nem lesz otthon?
- Tízkor lesz egy megbeszélése, aztán egykor egy másik - gondolkozok el egy pillanatra. Mindig kívülről fújom Chrisnek a napját, hogy tudjam, mit mikor csinál.
- Kilenc óra van, egy óra múlva elmegyünk és összepakolsz - határozottan jelenti ki Eleanor.
- Vagyis jössz velünk? - kérdi az éppen belépő Harry.
- Azt hiszem - sóhajtva túrok a hajamba. Az éjjel nem aludtam valami jól. De nem Chris miatt. Zayn miatt. Nem bírtam kiverni a fejemből őt, és ahogyan utoljára beszélt velem.
- Azt hiszed?
- Nem tudom Harry. Nem menekülhetek csak úgy el, ezt meg kéne vele beszélnem.
- Azért jó lenne, ha jönnél. Mellesleg Paul üzeni, hogy délután megbeszélés.
- Oké - bólintok rá. Chris nem erőltette meg magát és nem keresett, amit nem bánok. Jelenleg nem akartam volna még a közelembe látni. Az ujjamon lévő gyűrűt piszkálgatom és gondolkozom. Ennek az egésznek annyira nem így kéne lennie. Nem kellett volna veszekednünk miután megkérte a kezem, hanem elmenni vacsorázni kettesben, vagy elutazni egy kis időre, mint egy normális család. Tudhatnám már, hogy ilyen nincs is.

A kulcsommal ügyetlenkedek az ajtónkban állva, félek, hogy itthon találom Christ még ha tudom, hogy ennek kevés az esélye. Zayn kiveszi a kezemből a kulcsot és kinyitja az ajtót. Ő jött egyedül velem, már nem is tudom milyen indokkal állt elő. Egész nap távolság tartó volt, de örülök, hogy most itt van. Nem mond semmit csak kitárja az ajtót és előre tessékel. Nem szólva semmit, sietve nézek körbe a házban, majd megnyugodva indulok fel az emelete tudva, hogy senki sincs itt. Az ágy alól előveszem a bőröndömet és minden cuccomat bele teszem, amit csak tudok. Ugyan ezt eljátszom Davi szobájában is. Amikor visszamegyek a Chrissel közös szobánkba, hogy megnézzem minden meg van e, megakad a szemem a szekrényen pihenő bekeretezett képen. Pár éve volt, amikor Davival voltam terhes. Chris elsőnek a hasamra adott puszit, emlékszem Davi akkor rúgott is egyet. Majd feljebb jött és megcsókolt. Az egyik kedvenc képem, hihetetlenül tetszett mindig is. Most pedig annyira távolinak tűnik az a pillanat.

~Három évvel ezelőtt~

- Kövér vagyok így - lebiggyesztett ajkakkal nézem magam a tükörben.
- Gyönyörű inkább - hátulról ölel át, én pedig kifújom a bent tartott levegőt. - Mehetünk?
- Anyádék kifognak nyírni - sóhajtok feladva, hogy itthon maradhassak. Családi vacsora lesz. Utoljára akkor láttam őket, amikor Chris bemutatott nekik nyolc hónapja, mint a barátnőjét. Természetesen nem tetszett nekik, hogy a huszonhat éves fiúk egy kamasz lánnyal jött össze. Most, hogy terhes lettem el sem tudom képzelni, mi mindent kapok még, ahogy Chris is.
- Nem lesz semmi baj - nyom egy puszit a vállamra.
- Ezt akkor mond, ha túl éltük a következő két napot - holnap ugyanis hozzánk megyünk.
- Nem tudom, hogy a bátyád, hogy fog reagálni - húzza el a száját.
- Egészen biztos, hogy kiakar majd nyírni - mosolygok rá a tükrön keresztül tartva a szemkontaktust.

Chris szüleinek háza előtt parkolunk le én pedig mély levegőt veszek. Nem lesz ennek jó vége, már most érzem.
- Kisfiam, örülök, hogy látlak végre - mosolyogva nyit ajtót Chris édesanyja. Felém egy biccentést és egy halvány mosolyt intéz csupán. Ő tudta, hogy terhes vagyok, ennél nagyobb falat csak Chris apja és a bátyám lesz.
- Sziaszt... - ekkor volt az a pillanat, hogy Chris apja felnézett az újságból egyenesen rám. Rám, aki terhes. - Hát ez meg mi? - teszi le az újságot az előtte lévő asztalra.
- A terhes menyasszonyom - feleli kimérten Chris.
- Kisfiam, beszélhetnénk? - a látszatot még mindig fent tartja, halvány mosolyt ereszt felém. Az anyja kikísér a nappaliba és ott marad velem bájcsevejt folytatva.
- Hány hónapos is? - egy fintort fogott vissza, határozottan láttam.
- Öt hónapos terhes vagyok - mosolygok erőltetetten.
És mondhatni ennyivel befejeződött. Viszont az utána lévő nap még nehezebb volt. Számomra legalább is.
- Tehát anyádék elkönyveltek egy pénzéhes ribancnak - bólintok magam elé nézve. Különösebben nem zavar. Chris a tegnap esti beszélgetésüket meséli, amíg a másik csatatérre megyünk, Holmes Chapelbe, haza.
- Olyasmi - sóhajt fel. Látom, ahogy görcsösebben szorítja a kormányt, így arcára pillantok. Ideges, és szomorú. Vállára simítom egyik kezemet. - Nem vagy az egyáltalán - motyogja szemeimbe nézve, kezeinket összekulcsolja amikor egy piros lámpánál állunk meg.
- Tudom. És azt is, hogy te sem gondolsz annak - mosolygok rá. Magához húz egy rövid csókra, ugyanis mögöttünk duda szó hangzik fel, ezért el kellett válnunk.
Az út hátralévő része csendesen telt, én a tájat figyeltem, Chris pedig halkan dúdolta a rádióban szóló dalokat. Eddig sem kedveltek a szülei ezt tudtam eddig is, de ezek után biztos vagyok benne, hogy semmi esélyem belopni magam a szívükbe. Nem mintha akartam volna. Viszont anyu és a bátyám még nagyobb problémát fog okozni majd. Előre félek. Christ nem féltem, őt különösebben nem érdekli ha utálja a családom, ahogy engem se, hogy engem utál az ő családja. Viszont anyuék már annak sem örülnek, hogy együtt vagyunk, ferde szemmel néznek rám emiatt, és most még ez is.
- Tuti kitagadnak - sóhajtok, ahogy kiszállok a már álló autóból. Chris rögtön sietett segíteni, de még megtudom oldani a kiszállást, szerencsére.
- Halihó - kiáltok, ahogy belépek a házba.
- Ninus! - hallom bátyám vidám hangját, ahogy szalad le a lépcsőn. Mosolyogva vésem emlékezetembe ezt, mert biztos vagyok benne, hogy jó időre, most hallom ezt tőle utoljára. Ahogy meglát, mosolya lehervad arcáról, összeráncolt szemöldökkel, lefagyva néz rajtam végig. A mögöttem álló Chrisre néz megfeszült állkapoccsal.
Mondanom sem kell, hogy anyu is körülbelül így reagált.
- Nem mondom, hogy örülök, mert korainak tartom - rázza a fejét anyu. A kanapén ülünk Chrissel, mellettünk pedig egy fotelban anyu, mögötte Peter csak néz ki az ablakon. Kelletlenül de bólintok.
- Szerintem mi megyünk - állok fel lassan.
- Még csak most jöttetek - vonja össze a szemöldökét anyu. Chris is feláll, én pedig halvány mosolyt erőltetek magamra.
- Chris szülei is szinte kidobtak minket, nincs szükségem rá, hogy itt is azt az érzést érezzem.
- Rendben - sóhajt lemondóan anyu. Egy öleléssel búcsúzik, ami igazából rövid és rideg volt. Peter még csak felém se nézett. A kocsiba már beültem, amikor meglátom az ajtóba és magához hívja Christ. Értetlenül állok az egész előtt. Miért akar beszélni vele? Peter nem mond végül semmi, amikor Chris előtte áll, behúzott neki. Kiakartam szállni a kocsiból, de mikor megláttam, hogy Chris jól van, végül nem tettem. Nem kapott akkorát, de Petertől ez már így is elég sok, sosem verekszik. Ez volt az utolsó nap, hogy találkoztunk.