Set Up | fordítás

A legjobban őrzött titok...?

Vincent lassan sétált hazafelé. A hideg szél szemből fújt, mintha büntetni akarná. A falevelek az ágakon reszkettek a széllökésektől, és sutyorogva nézték, ahogy a férfi egyre távolabb kerül.

Vincent azon gondolkozott, hogy tényleg emlékezett, mikor Scott elmondta neki, hogy rettenetesen allergiás a rózsákra, és hogy azok a legrosszabb hatást váltják ki belőle.

Legszívesebben szembe köpte volna magát. Szép próbálkozás, Vin.

Lenézett a kezében lévő, meggyötört szárakra, - amik valaha a világ legszebb virágai voltak, legalábbis számára – és visszaemlékezett Scott hirtelen jött agressziójára, ahogy reagált. Fogalma sem volt, hogy ezek után miért cipelte magával a virágok maradványait. Egy egyszerű mozdulattal a járda melletti, füves részre dobta őket.

Az egész a meglepetés pokla volt. Az egyik pillanatban Scott gyönyörű mosolya volt az egyetlen dolog, amire figyelni tudott. Úgy tűnt, hogy meghatotta a gesztus. Még meg is szagolta a virágokat, habár tudta, hogy mennyire allergiás rájuk.

A következő pillanatban a mosoly eltűnt, a melegséggel együtt ami a szemében volt, és Vincent orra csak pár milliméterrel úszta meg, hogy a becsapódó ajtó betörje.

Aztán az üvöltés. Azok az üvöltések.

Scottnak volt egy pontja. Sőt, elég sok pontja. De olyan pontok, amik teljesen értéktelenek voltak.

Hülye dolog volt, hogy Vincent azt hitte, hogy Scott majd csak mosolyogni fog, és elfelejti az egészet; hogy hogyan törte össze Vincent a szívét. Hülye dolog volt Vincenttől, hogy nem kérdezte meg az egész előtt Mike-ot, hogy Scott allergiás-e valamire.

Hülye ötlet volt anélkül odamenni, hogy egyaltalán ésszerű érvet talált volna, hogy mi késztette erre.

Befordult az utcába, ahol a háza volt, és sóhajtott egyet. Valahogy mégis megérte. Lehet, hogy Scott kiadta magából a mérget, és a dolgok hamarosan visszaállnak a rendes kerékvágásba.

Még egyszer felidézte magában azt a finom mosolyt, amivel Scott megajándékozta, ha csak egy pillanatra is.

Igen. Megérte.

---

Scott besétált a konyhába, a hűtőhöz és kivette belőle az anti-histaminját.

Hirtelen tüsszentett egyet. Reflex-szerűen lehajtotta a fejét, így a haja belehullott a könnyező szemeibe.

Eltűrte a frufruját az arcából, majd elővett egy poharat és beleöntötte a világos rózsaszín folyadékot. Meg akarta nézni, hogy mennyit tölt, de a szemei túlságosan is könnyeztek ahhoz, hogy bármit is lásson, ezért csak remélni tudta, hogy kábé jó mennyiséget öntött. Felemelte a poharat és a szájába öntötte a keserű gyógyszert. Majdnem kitüsszentette, de most sikerült kontrollálnia. Megtörölte az orrát, majd lenyelte a gyógyszert.

Uuurgh. Betegnek érezte magát. A rózsák miatt mindíg betegnek érezte magát. A rózsák virágai még mindíg az ajtaja előtt feküdtek, és Scott tudta, hogy minél előbb el kellene takarítania onnan őket, mert még a végén rohamot kap, vagy valami, de meg akarta várni, hogy a gyógyszer legalább egy kicsit hasson.

Egyenlőre elhelyezkedett a kanapén. Hasra vágta magát, hangosan belemorogva a párnába, amit egy elfolytott ’hülye Vincent’ követett.

Hirtelen a telefonja rezegni kezdett a mellette lévő asztalon.

Scott letette, nem is nézte meg, hogy ki az.

A mobil újra elkezdett rezegni. Scott haragosan sóhajtott egyet, majd dühösen felvette a mobilt.

,,Vincent, az isten szerelmére, ha még egyszer elmondod, hogy-’’

,,Scott!” A vonal másik végéről jövő hang nem Vincenté volt. Ez a hang inkább félénkebb és magasabb volt, de egy kicsit reszelős is.

,,Oh, Fritz.”

,,Hé, Scott.”

,,Miért hívsz? Éppen- egy pillanat”-Scott eltartotta a mobilt a fülétől, és kétszer is tüsszentett. ,,Elfoglalt vagyok. Átkozott Vincent meg a rózsái.”

,,Én csak azt akartam...”-kezdte Fritz, de aztán meggondolta magát-,,Á, mindegy, semmi.”

,,Nem, nem.”-mondta Scott gyorsan, hirtelen érdekelté válva, hogy mit akart Fritz. ,,Mi az?”

,,Én, uh... ó ember... csak azt akartam tisztázni, hogy minden rendben van. Az egész... az egész meleg dolog. De, uh... úgy látom, hogy még mindíg nem vagy rendben, úgyhogy, uh... inkább hagylak.”

,,Várj, Fritz. Minden rendben. Köszönöm, hogy felhívtál. Ez kedves tőled.”-mondta Scott. ,,Bocs. Nem volt meg a bátorságom, hogy személyesen mondjam el neked.”

,,Ó, igen, ezzel kapcsolatban... uh... ó ember...”-Fritz vett egy mély levegőt-,,Szóval én asszem már tudtam.”

,,Mi?”-Scott érezte, hogy újra ideges lett. ,,Hogy... te hogyan-’’

,,H-hát én... jaj istenem, jaj istenem.”-Fritz még párszor elismételte ezeket a szavakat. ,,Szóval, emlékszel arra az estére, amikor megkérted Vincentet, hogy maradjon bent veled tovább.”

,,Igen...?”-Scott szabályosan reszketett.

,,Nos, a következő reggel én voltam a reggeli műszakban, és meg kellett javítanom a tabletet, és valamiért visszatekert az azelőtti estére, és én
h-hallottam a beszélgetésedet vele, ahogy megkérted, hogy ne beszeljen arról, ami történt... és én... én láttam, ahogy megölelitek egymást – esküszöm, hogy nem akartam nézni!”- ahogy Fritz elhadarta ezt a hosszú mondatot, a szavak szinte összemosódtak.

Scott vett egy mély levegőt. Nem tudta, hogy ez miért zavarja ennyire. Vincent úgyis mindenki előtt elmondta, úgyhogy igazán nem kellene emiatt idegesnek lennie, hogy Fritz egy vagy két nappal korábban megtudta.

A válasz a saját kérdésére lassan kúszott be az agyába. Úgy érezte, hogy magán kívül van. Úgy érezte, hogy mégsem tudta meg mindenki, habár az egész étterem előtt osztotta meg. Először Mike, majd Fritz. Mindketten kicsit betolakodtak a privát életébe, ha csak akaratlanul is.

,,Scott?”-szólalt meg újra Fritz felénk hangja-,,Mérges vagy rám, ugye?”

,,Mérges vagyok magamra.”-javította ki Scott. ,,Egy csomó minden miatt. Például hogy nem tudtam elfogadni, hogy ki vagyok. Csak elutasítottam magam.”

Fritz megkönnyebbülten felsóhajtott. ,,Köszönöm istenem... Úgy értem... ne legyél mérges magadra Scott.”

Scott megforgatta a szemeit. ,,Ok. Köszi Fritz, hogy hívtál.”

,,Nagyszerű. Jóéjt, Scott!”-köszönt el Fritz.

,,Jóéjt, Fritz.”

Fritz letette a telefont. Scott is kilépett, majd a kanapé másik végébe dobta a mobilt.

Még kinek kell személyesen elmondania?