Amióta újra megláttalak ||Taekook ||

3. rész

Taehyung. A nevem Kim Taehyung. - csak ez a pár szó hangzott el a gondolataimban, egymás után sokszor. A szívem egyre hevesebben vert, a testem erősen remegett. Nem is tudom mi történt, csak arra eszméltem fel, hogy Taehyung felém sétál, majd levágódik a mellettem lévő üres helyre. Rá néztem, és elakadt a lélegzetem. Egy árva szót sem tudtam kinyögni, csak néztem őt. Ő is ezt tette, csak nézett engem, de nem mondott semmit. Ez nem az a kínos csönd volt, amikor az ember legszívesebben elfutna, nem, ez egyáltalán nem ilyen volt. Ez a csönd mézédes volt, csodás, és sajnos mint minden csodás pillanat, túlságosan rövid. Tae elkapta a fejét, és az óra további részében mereven bámult kifele az ablakon. Ezt nem tudtam hova tenni. Legjobb barátok voltunk, most meg... Annyit se mond, hogy ,,Cső haver, mizu volt veled az elmúlt 8 évben?" És akkor belém nyílalt az az éles fájdalom, amit egy időre sikerült szépen elfelejtenem, de most megint bevillant. Rosszul voltam, szabadulnom kellett, levegőre volt szükségem. Feltettem a kezem, majd rosszullétre hivatkozva, kikéredzkedtem a mosdóba. Amint kiértem az osztályból egy könnycsepp gördült végig az arcomon, majd még több. Mire a mosdóba értem, már szinte semmit nem láttam a könnyektől. Meglepődtem saját magam heves reakciójától, amit az emlék váltott ki belőlem. 8 év telt el azóta, de még most is gyötört a bűntudat, és annak az érzete, hogy Kim Taehyung már nem a rég látott legjobb barát, hanem egy fiú, aki bizonyára utál.

Hirtelen ért a dolog, hogy elköltözünk Puszanból. Mindig tudtam, hogy Anyám ezt tervezi, de valahogy sokáig nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Aznap reggel Anya korán ébresztett. A szobámban a szekrényen, az íróasztalon és az ágyamon kívül semmi nem volt már, csak egy ruhákkal teli bőrönd, ami az ajtó mellett állt. ,,Költözünk". Ennyi, mindössze, ennyit mondott Anyám, majd bármiféle magyarázat nélkül ott hagyott a szobámban. Nem mertem ellenkezni, mert tudtam, hogy Anya így is teljesen ki van készülve, és számára most tényleg a költözés lenne a legjobb. Csak fájt, nagyon fájt, hogy ott kell hagynom a legjobb és egyben az egyetlen barátomat. Arra már nem volt idő, hogy lemenjek a játszótérre elbúcsúzni, ezért a vezetékes telefonhoz rohantam, hogy felhívjam barátomat, és szóljak neki, ne várjon, mert többet nem tudok menni majd a játszótérre. - Anyaa - kiáltottam - hol van TaeTae anyukájának telefonszáma? - kérdeztem. -Kidobtam. - jött az egyszerű, tömör számomra mégis magyarázatot váró válasz. De nem mertem visszakérdezni. Anya mindig mondta, hogy mindennap úgy köszönjek el a Hyungtól, hogy lehet, akkor látom őt utoljára. De én ezzel sosem foglalkoztam. Nem tudtam, hogy létezik Taehyung nélküli élet, ezáltal nem is foglalkoztam Anyám ezen kijelentéseivel. Mára belátom, hogy ez hülyeség volt. Csak magamra vethetek. Csak én tehetek arról, ha Taehyung utál. Megint könnyek szöktek a szemembe. De miért vált ez ki belőlem ilyen heves reakciót? Ez már olyan régen volt, és nem hinném, hogy annyira megérintette volna Őt ez az egész. Hisz rajtam kívül még bizonyára rengeteg barátja volt és van ma is. És nekem is rengeteg barátom van. Biztos szuper az élete, van egy csinos barátnője, kutyája, a szüleivel is biztos minden oké. Legalábbis, szívből reméltem, hogy ez így van.

Összeszedtem magam, felkeltem a hideg csempéről, és a tükörhöz mentem. A szemeim vörösen égtek. Így nem mehetek vissza. Vártam még pár percet, majd miután a szemem kezdte visszanyerni eredeti színét és fényét, a kilincshez léptem, és kinyitottam az ajtót. A döbbenettől és az ijedtségtől azzal a lendülettel majdnem vissza is csaptam, de Ő gyorsabb volt, még időben megfogta az ajtót, majd a csuklómhoz nyúlt és kihúzott a férfi mosdóból.
Itt is lennék egy újabb résszel!😊 A képnek,( amit a rész tetejére kiraktam) nincs semmi köze ehhez a fejezethez😅 csak annyira Gyönyörű lett😍, hogy muszáj volt kiraknom! Ha tetszett nektek ez az epizódocska is, dobjatok egy csillagot, és mindenképp mondjátok el a Véleményeteket a Kommentrészlegben!😁
Puszi Mindenkinek❤️