Tegnap ki is engedtek a kórházból. Bár bent akartak még tartani egy pár órát, saját felelősségemre távozhattam. Nem akartam fölösleges időt elpocsékolni azon a helyen, amikor lehet, hogy tudom, hol van Taehyung. Miután megosztottam Anyával gondolatom, kérnem sem kellett, rögtön ment, hogy intézzen nekem egy vonatjegyet Puszanba, a szülővárosomba. Még egy motelszobát is lefoglalt nekem egy éjszakára, hogy ott tudjak maradni éjjelre is. Az ilyen pillanatokban döbbenek rá arra, hogy néha mennyire nem figyelek drága, egyetlen szülőmre. Anya egy kincs, és fogalmam sincs, mit csinálnék most, ha ő nem lenne. Mondjuk valószínűleg semmit, hisz akkor én sem lennék, na mindegy.
A vonatom Puszanba kora hajnalban, 6 órakor indult. Anya nem tudott kikísérni az állomásra, mert dolgoznia kellett menni, a Húgomat pedig nem volt szívem felkelteni ilyen korán.
Táskámmal együtt felcuccoltam a vonatra és egy ablak melletti helyre ledobtam magam. Szerencsére nem sokan tartózkodtak a járművön, így egyedül ülhettem. Bedugtam fülesemet, elindítottam egy klasszikus zongoraszámot, majd felkönyökölve az ablak párkányhoz, meredtem kifelé a Nagy Világba, s hevesen dobogó szívvel merültem el gondolataimban. Vajon tényleg ott lesz? Vagy a megérzéseim csaltak s az a kettőnk közti láthatatlan kapocs csak az én agyam szüleménye...? Vagyok én neki egyáltalán olyan fontos, hogy pont azt a helyet válassza mentsváraként? És az a csók... Úgy szeret engem, mint én Őt? De hiszen akkor nem lökött volna el ennyiszer magától.. Mit mondhatott neki Jin? Egyáltalán amiatt ment el? Vajon bántotta magát? Bár remélem, hogy nem, elmém legmélyén még is érzem, hogy de. Biztosan bántotta magát. De miért? Mi annyira fontos neki, mi számíthat neki annyira, hogy képes legyen magát bántani miatta. ..Miattam..? Túl sok kérdés, de attól tartok, talán sosem kaphatok rájuk választ. Pedig azt hiszem, akkor végre minden világossá válhatna számomra.
Pár óra utazás után, nyújtózkodva szálltam le a vonatról, közben mélyen magamba szívva a - frissnek annyira nem mondható - puszani levegőt, melyet már oly régóta nem érzékelhettem. Miközben a buszmegálló felét tartottam, akaratlanul is előtört belőlem néhány gyermekkori emlék. Mikor megszületett a Húgom, amikor előszőr találkoztam Taevel, és amikor előszőr buszoztam...szintén Taevel. Majd amikor apám elhagyott minket.
A busszal egészen a város széléig, a végállomásig buszoztam. Innen már nincs túlságosan messze. A város szélén van egy magas domb, ahova senki sem jár. Legalábbis senki nem járt, egészen addig, amíg egyszer el nem vitt oda engem Taehyung kiskorunkban. Akkoriban elég szomorú voltam, amiatt, mert Apám elhagyott minket, ezért Tae úgy gondolta, megmutatja nekem azt a helyet, ahová mindig jár, ha ki akarja szellőztetni a fejét, vagy ha szimplán csak szomorú. Az a hely pedig nem volt már, mint az a fákkal borított magas dombocska, amely egyedül állt a város szélén. Taehyunggal mi csak Csillagvizsgálónak hívtuk, ugyanis esténként mindig kiszöktünk oda, hogy a tetején lévő kis tisztásról figyelhessük a csillagokat.
Most pedig ismételten ott álltam. Ott, a domb alatt, a Mi dombunk alatt. Éreztem, hogy szívem vadul kalapál, s hogy majd kiesik a helyéről. Nagy levegőt véve indultam el felfelé, hogy minél hamarabb a kis tisztásra érhessek. Már egészen közel jártam hozzá, mikor megéreztem gyomromban azokat a furfangos rovarokat, akiket az emúlt időszakban ismertem meg, s kikkel szoros kapcsolatot ápoltam mostanság. Egyesek pillangóknak nevezik őket, én inkább maradnék a rovaroknál. A pillangó túl szép megnevezés ezekhez a gonosz kis lényekhez, akik a hasfalamat támadják belülről.
Ott volt. Ott ült előttem pár méterrel, nekem háttal. Lábaim födbe gyökereztek, s mozdulni sem bírtam. Elvesztem a látványban, amit nyújtott nekem. A nap lemenő fénye - sok időbe telt átjutni a városon - megvilágította fedetlen karjait s barnás hajfürtjeit. Tincseibe lágyan bele-belekapott a szellő, ő pedig csak ült, s nézte az előtte elterülő tájat. Legalábbis gondolom, hogy azt nézte.
Olyan csodálatos látványt nyújtott, hogy hosszú perceken át nem is szólaltam meg, csak néztem őt, s gyönyörködtem benne. Féltem, hogyha megfordul, ez az egész elveszti majd varázsát, s nem fog már annak a nyugodt, gondtalan Taehyungnak tűnni, mint ott, a tisztáson üldögélve.
Erőt vettem magamon, nagyot sóhajtottam, majd egy lépést sem megtéve szólaltam meg végül. - Taehyung... - annyi, de annyi mindent akartam volna neki mondani, de egyszerűen képtelen voltam a nevénél többet kinyögni. Láttam, ahogy egy pillanat alatt megfeszül teste, s felpattanva, 180 fokos fordulatot véve, mered rám, mered íriszeimbe. - Jungkook.. - nézett rám döbbenten, és láttam, hogy akarna még mondani valamit, de ahogy bennem az előbb, most benne rekedtek meg úgy a szavak, hogy köpni nyelni nem tudott. Arca és ruhája piszkos volt, haja kócos, alkarját hegek, arcát pedig egy hosszú vágás tarkítototta, amely a szemöldökétől indult, s leért egészen a szájáig, amely emiatt vérben úszott most.
Mintha lábaimat nem is én irányítottam volna, léptem oda hozzá - mire ő továbbra is csak döbbenten figyelt engem - simítottam végig sebhelyesen arcán, vigyázva, hogy nehogy fájdalmat okozzak neki. - Tényleg te vagy az? - szólalt meg végre, mire én értetlenül emeltem rá íriszeimet. - Igen Taehyung, én vagyok az. Itt vagyok. - mondtam elcsukló hangon, s könnyek kezdtek el folydogálni arcomon. Ujjaival letörölte aprócska, nedves gyémántjaimat, majd tenyerét arcomra tapasztva kezdett el tapogatni, mintha nem hitte volna el, hogy valódi vagyok és létezem. - Hát tényleg te vagy az... - suttogta erőtlenül, s most neki kezdtek el könnycseppjei utat törni maguknak. Arcán végig folyva, keveredtek sebének vérével, így teljesen olyan volt, mintha vércseppek hullottak volna szemeiből. Rémülten néztem rá, mert túlon túl ismerős volt ez a helyzet. Túlságosan is. "Ijedten tekintettem rá, és kezeimmel megpróbáltam leszárítani a könnycseppet.. vagy inkább vércseppet (?) az arcáról, de egyre több szökött ki szemeiből, a végén pedig egész arca véres volt. Hiába kérdezgettem mi baja, miért sír, miért véresen sír, választ nem kaptam kérdéseimre. Ő csak nézett engem csendesen, sírástól csillogó szemekkel.
A vércseppek végre kezdtek elfogyni, és lassan abba is maradtak. Elmosolyodott, ezzel akaratlanul megmosolyogtatva engem is. Közelebb húzott magához és karjaival szorosan körbezárta testem. Egy pár percig így álltunk, egymást szorosan ölelve, majd éreztem, hogy karjaival egyre gyengébben tart, míg végül azok teljesen lezuhannak derekamról.
"
Az Álmom. Az Álmom valósággá változott. Felkaptam ölembe vékony testét, s indultam is volna el, hogy segítségért menjek, de aztán eszembe jutott, hogy az álmomban sem volt kórház, amibe betérhettem volna vele, s bizony most sincsen a közelben ilyen hely. Kétségbe esetten rogytam le a karjaimban tarott Angyallal a földre, de aztán bevillant. Az Álmomban beletörődtem a helyzetbe, s sírva néztem végig, ahogy kileheli karjaimban testét.
Ennek nem kell most is így történnie. Most nem történthet így. Nem fog. Nem törődöm csak úgy bele.
'Talán túl későn érkeztél meg hozzám, talán már nem látom többet a Napot. De tudod mit? Nem bánom. Nem bánom, mert eljöttél. Eljöttél, így most már tudom, hogy te is szeretsz. Tényleg szeretsz. Ha most meghalok, nyugodtan s boldogan halok meg. Mert te is szeretsz. Viszont szeretsz.'
Nagyon Remélem, hogy sikerült vele elnyernem tetszéseteket és nem okoztam csalódást!😕❤️ Véleményeket szívesen fogadok a kommentek között!😁💞
Köszönöm Szépen a 6K megtekintést!❤️❤️ Omg *-* Danke schön Leute, de tényleg😄❤️
Ha van kedvetek, kukkantsatok bele a OS-os könyvembe, ugyanis már 3 rövidke történet publikálásra került!😉
(Az esetleges hibákért - mind2 könyvben - hatalmas sorry, csak sajnos még mindig telenfonról írok, és hajlamos vagyok elütni dolgokat😕)
VOCÊ ESTÁ LENDO
Amióta újra megláttalak ||Taekook ||
Fanfic-Az emberek változnak Kookie, és te nem tudsz ez ellen mit tenni. Nem tudod Taet megváltoztatni, bármennyire is szeretnéd. -Én nem megváltoztatni akarom Őt, csak visszahozni az életbe. Azt akarom, hogy tudja, én szeretem. [A történet befejezett, j...
