Amióta újra megláttalak ||Taekook ||

22. rész

Enyhén sokkos állapotban sétáltam hazafelé, és próbáltam értelmezni a nemrég történteket. A nyakam még mindig bizsergett azon a ponton, ahol ajkaival bőrömet súrolta, pedig már egy óra is eltelt azóta. Szavai csengtek a füleimben, és akármennyire is akartam, sehogy sem tudtam értelmezni őket. Mi az, hogy szüksége van rám, meg hogy nem akarja, hogy elmenjek az osztályból? Az eddigi viselkedése elég nyilvánvalóan tudtomra adta, hogy nem akar velem semmiféle kapcsolatot, most mégis azt mondja , hogy szüksége van rám? És az a puszi... Az mégis mire volt jó? Azok az Isten verte bogarak eddig is nagyon durván verdestek a hasamban, most meg? Szerintem mindjárt átfúrják a gyomrom! Ráadásul ezt az Isten verte vörösséget sem tudom lekaparni az arcomról azóta, amióta íriszeink találkoztak. Kim Taehyung,  miért teszed ezt velem? Ez valami bosszú dolog lenne? Meg akarja bosszulni, hogy miattam kellett ennyit szenvednie? Talán rájött, hogy hogyan érzek iránta, és most ki akar használni? Ha eddig ennyire gyűlölt, nem változhatott meg hirtelenjében ennyire a véleménye rólam. Ez biztos valami csapda! Kim Taehyung már egyértelműen nem az az ártatlan, angyali kinézetű kisgyermek, aki régen volt. Bár az angyal kinézete tényleg megmaradt, a szemei... A szemei már nem azt a gyermeki bájjal átitatott ártatlanságot, tükrözik, mint régen. Íriszei sokkal inkább felvettek egy már-már rémisztőnek mondható, üres tekintetet. Mintha nem érezne semmit. Attól tartok, hogy lassan majd az az apró - számomra a Mindent jelentő - csillogás is kialszik majd a szeméből, íriszeit pedig akkor végképp elnyeli majd a semmit mondó, üreges, sötét mélység. Azt hiszem, félek tőle. Félek Kim Taehyungtól, mert nem tudom, hogy mit gondol, hogy mit érez. És nem magam miatt tartok tőle. Én attól félek, hogy magában tesz kárt, még nagyobbat, mint eddig. Hiszen az a furcsa, megmagyarázhatatlan csillogás, amit ma is láttam szemeiben, annyira fájdalommal teli volt. Bár mosolygott, és hanglejtése is inkább huncut volt, mint bágyadt és melankolikus, szemeiből mégsem tudta eltüntetni a fájdalmat. Megjátszhatja magát az ember és lehet bármennyire is jó színész, nem véletlen mondják azt a nagy bölcsek is, hogy 'A szem a lélek tükre.'

Reggel szándékosan később indultam el az iskolába, mert bár mindig szeretek korán érkezni, és elmerülni gondolataimban, egyedül ücsörögve az osztályban, azt akartam, hogy Taehyung tudja, nem vagyok annyira töketlen, hogy hagyjam leesni az általa feldobott labdát, ugyanis én akarom azt ledobni, majd esetleg később ismételten feldobni. Belépvén az osztályba, örömmel konstatáltam, hogy már itt van, és éppen padjára könyökölve nyomkodja a telefonját. Odaléptem padja elé, mire ő kérdően nézett fel rám mobiljából. Kihalásztam a zsebemből azt a kis pin-pong labdát, amiért reggel az egész házat képes voltam feltúrni, majd asztalára ejtettem. Tettemre elmosolyodott, és egy pillanatra mintha szemein a boldogság halvány csillogása futott volna át. Érdeklődve állt fel, előre hajolva padján, kezein megtámaszkodva, majd vészesen közel hajolva, először nyakamhoz hajolt, ahol ott hagyta forró leheletét, majd száját felfuttatta füleimhez, és belesuttogta:  - És most mi a következő lépésed Jeon? - kérdezte vággyal teli hangon. Legalábbis, teljesen úgy hangzott, mintha így mondaná, de ez nyilvánvalóan kizárt. Közelsége,és forró lehelete nyakamon teljes bódulatot okozott nálam, és ködös pillantással pillantottam íriszeibe. Mintha megszűnt volna külvilág, az osztálytársaink, akik kérdő fejjel néznek ránk, megszűnt minden. Csak őt láttam, csak őt érzékeltem. Éreztem, hogyha most nem fordítom el tőle tekintetem, valószínűleg rátapadok mézédes ajkaira, de egyszerűen képtelen voltam nem rá nézni. Tekintetem szemei és ajkai között cikáztak, de ami a legmegdöbbentőbb, ő íriszei is e két részem között vándoroltak oda-vissza. Ezt nagyon nem tudtam hova tenni, de mégis, még a szerelmes ködtől elborult agyammal is végig tudtam gondolni racionális szemmel a dolgokat, és arra jutottam, nagyon nem lenne jó dolog, itt, az osztály közepén egymásra mászni, szóval odahajoltam füléhez, és lágyan leheltem bele a következő szavakat: - Következő lépésként mondjuk átjöhetnél ma hozzám tanítás után.  - Mondandóm befejeztével egy pár pillanat erejéig fogaim közé vettem fülcimpáját, óvatosan megrágcsálva azt, majd mintha mi sem történt volna, elhajoltam tőle és kisétáltam a teremből, nem foglalkozva a döbbenten rám meredő szempárokkal. Igen, Taehyung is ezek közé a megdöbbent szempárok közé tartozott. Amennyire magabiztosnak mutattam magam az osztályban, lelki erőm olyan szinten hagyott el, miután kiértem az onnan. Gyors léptekkel haladtam a legfelső emeleti mosdó felé - tudván, hogy azt már évek óta nem használja senki - és miután becsuktam magam mögött az ajtót, egy reszketeg sóhaj kíséretében, lecsúsztam a fal mentén a földre. Nem hiszem el! Mégis mi a jó szent szart csináltam az előbb? Látványosan flörtöltem Taehyunggal! Azzal a Taehyunggal, aki valószínűleg csak szórakozik velem! De ami a legrosszabb, meghívtam magamhoz! Nem is tudom, mi volt legutoljára, amikor nálunk járt.. Had gondolkozzam egy kicsit! Oh igen, meg is van! Megcsókolt, aztán ott hagyott! Nem, nem, nem! Ez még egyszer nem történhet meg! De aishh... hiszen most is olyan közel voltunk hozzá! Miért, miért kell pont ilyen kegyetlen módszerrel kínoznia?! Miért nem öl meg inkább?

Már most érzem, hogy bosszúja kínkeservesen hosszú és fájdalmas lesz. És mi lesz majd, ha megkaptam a végső döfést? Azt hiszem összezuhanok. Persze, csak akkor, ha megélem a végső bosszút.

Utolsó óránk végeztével sietősen kezdtem el bedobálni cuccaimat a táskámba, hogy minél előbb elhagyhassam ezt az épületet - abban reménykedve, hogy Taenek esze ágában sincs átjönnie hozzám - de legnagyobb szerencsétlenségemre, Ő ezt nem így gondolta.  - Akkor, indulhatunk? - kérdezte vidáman, megállva padom előtt. Vettem egy nagy sóhajt, majd bólintottam. Eszem ágában sem volt rá nézni, vagy esetleg beszélni vele. Csak felkaptam a táskámat a vállamra, és oldalamon mellette indultam el kifelé az iskolából. Legnagyobb meglepetésemre egész úton egy szót sem szólt, aminek egy részről, nagyon örültem, mert semmi kedvem nem volt kommunikálni, másrészről viszont nagyon aggasztott, mert nem akartam, hogy esetleg megbántva érezze magát. Miután hazaérkeztünk, mindketten megálltunk az előszobában, hogy lekapjuk cipőinket, majd miután én végeztem, indultam is volna a nappalimba, ám a csuklómat megmarkoló ujjak ebben megakadályoztak.

A vihar előtti csend elmúlóban van, s a vihar egyre csak közeledik.

Huhh.. hát nem gondoltam volna, hogy lesz időm és energiám, hogy ezen a héten még megírjak egy részt, de végül csak sikerült!😄 Ha elnyerte tetszéseteket ez a rész, ha nem, véleményeiteket szívesen fogadom a kommentszekcióban!😉
Kellemes Hétvégét Nektek!❤️❤️