Amióta újra megláttalak ||Taekook ||

27. rész

Szemszögváltás, Taehyung pov.

Emlékszem az első találkozásunk napjára. Ő ott ült a homokozóban a húgával, én pedig csúszdáztam. Annyira aranyos volt, ahogy koncentrált és próbálta felépíteni a homokvárat. Ahogy figyeltem őt, elkuncogtam magam. Annyira bűbájos volt. Nevetésemre felkapta a fejét és rám nézett. Milyen gyönyörű! - gondoltam magamban. Gyorsan lecsúsztam és odasétáltam elé. Lehajoltam hozzá és belenéztem gyönyörű, sötétbarna íriszeibe. Erre az arca mintha elkezdett volna pirosodni.
Már akkor tudtam, hogy amit iránta érzek az nem holmi szimpátia vagy barátság. S ahogy telt-múlt az idő, már pontosan meg is tudtam fogalmazni, hogy mit érzek iránta. Szerelmet. Mérhetetlen nagy szerelmet. Bár akkor még kisgyermek voltam, nem tudhattam, hogy ez nem helyes. Fiúként fiút szeretni, az nem helyes. És nem, nem azért, mert fúj, akkor én buzi vagyok, meg hasonlók. Hanem azért, mert az emberek elítélik a Másságot, azt ha valaki nem azt a normát követi, amit ők. És én sosem akartam, hogy Jungkook miattam ilyen helyzetbe kerüljön, hogy miattam bántsák és kirekesszék. Emiatt is láttam jónak, hogy miután másodjára is összehozott minket az élet, jobb lesz őt kerülnöm. Elhitettem vele, hogy gyűlölöm őt amiatt, mert kiskorunkban egy szó nélkül elment, pedig tudtam, hogy nem Ő tehet róla, de azt gondoltam így jobb lesz. Azt reméltem, hogy megutál majd, és feladja, hogy a közelembe férkőzzön. De ez nem így lett. Emiatt azonban a régi hegek - amikről azt hittem, hogy kezdenek már begyógyulni - újra feltépődtek, én pedig visszaestem a depresszióba. Nem bírtam elviselni JK közelségét, ráadásul ott volt Jin is, aki bár fizikalilag sosem bántott, lelkileg annál inkább. Mindennap SMS-ekkel bombázott, hívogatott, zaklatott. Azt mondta, hogy Jungkook csak szánalomból próbálkozik nálam, és amúgy mélyen elveti a melegeket..és, és engem is. Bár nem hittem el minden szavát, a lelkemnek, és az erősödő mentális betegségemnek szavai nem tettek túl jót. Meg akartam halni. Azt akartam, hogy végre elhúzhassak ebből az undorító világból. De sosem tudtam megtenni. Sosem tudtam megölni magam. Miatta. Jungkook miatt. Egyszerűen képtelen voltam Őt itt hagyni.
Aztán egy időben Jin leállt. Nem zaklatott többet, én pedig újra közel kerültem Jungkookhoz. Bár tudat alatt éreztem, hogy ez így nem helyes, nem foglalkoztam vele. Aztán egyik nap áthívott magához. Lepattintotta a feldobott labdámat. Nagyon boldog voltam. Úgy éreztem, hogy talán azt érzi, amit én. Még azon a napon megkeresett Jin. Berántott az egyik mosdóba és gyomorszájon vágott. Azt mondta, hogy JK csak megsajnált, és azt, hogy nem szeret. Én hiába suttogtam erőtlenül, hogy ez nem igaz, végül sikerült meggyőznie ennek az ellentététől. Azt mondta, hogy tűnjek el innen, mert csak ártok Jungkooknak. Igaza volt. Azzal, hogy ott voltam mellette, csak ártottam neki. Nem erőltethetem rá magam! Eldöntöttem, hogy azt a napomat még Vele töltöm, aztán eltűnök a városból, végleg.
Mikor hozzájuk tartottunk, éreztem, hogy JK egyáltalán nem repes az örömtől amiatt, hogy átmegyek hozzájuk. Többször meg is fordult a fejemben az út során, hogy inkább nem zaklatom, és nem megyek át hozzájuk, de akartam még Vele egy napot, mielőtt elmegyek. Megkértem, hogy csináljunk mindent úgy, mint régen. Ő nem tudhatta, hogy az volt a Búcsú Napunk. Egy ideig minden tök oké volt, hülyültünk, beszélgettünk, játszottunk, aztán mintha mindkettőnkben megtört volna valami.
Csókolóztunk. Mint a Szerelmesek. Bár tulajdonképpen az volt a 2. Csókunk, az első nem tartott tovább 3 másodpercnél... Ez pedig most sokkal másabb volt. Mintha az elmúlt évtized összes érzését bele akartuk volna süríteni. De nem csak én, hanem Ő is. Miután elváltunk, rádöbbentem, hogy talán Ő is szeret. Azonban akkor már nem volt visszaút, tudtam, hogy az lesz a legjobb, ha én elmegyek. Elbúcsúztam tőle, és bár Ő azt hitte, hogy ez csak egy rövid búcsú, és hogy holnap ugyanúgy találkozunk, én tudtam, hogy ez nem így lesz.
Másnap már nem mentem iskolába. Készültem az utolsó utamra. Eldöntöttem, hogy még utoljára látni akarom Őt, még mielőtt elmegyek. A motorommal együtt leparkoltam a suli előtt, pár perccel az utolsó órájuk kicsöngője után. Sisakomat szándékosan nem vettem le. Nem akartam, hogy tudja, én vagyok az. Nem akartam vele beszélni. Én csak látni akartam. Jin oldalán sétált ki az iskolából, aztán a következő pillantokban minden felgyorsult. Jin megállt, JK megfordult, és a következő pillanatban pedig csókolóztak. Azt hittem, hogy ellöki majd, de nem tette meg. Nem lökte el magától, én pedig nem bírtam tovább nézni, elhajtottam. Nem voltam rá dühös és nem is utáltam meg. Csak magamra haragudhattam. Nyilvánvalóan belekergettem egy olyan helyzetbe, amit Ő nem is akart. Hogy nem vettem észre, hogy Jint szereti?
Motorommal együtt meg sem álltam Puszanig. Elmentem a régi játszótérre, ahol Minden elkezdődött. Majd a közös dombunk felé vettem az irányt. Eldöntöttem, hogy ott akarok meghalni. Azon a helyen, ahol rádöbbentem, hogy mit is érzek pontosan Jungkook iránt. Tökéletes hely a meghaláshoz. De mint eddig mindent az életben, ezt is képtelen voltam véghez vinni. Természetesen nem azért, mert nem mertem, hanem Jungkook miatt. A tudat, hogy nem láthatom többet, felemésztett, emiatt pedig képtelen voltam megölni magam.
Miért ilyen igazságtalan az élet? Elveszi a szüleim, a boldogságom, a Szerelmem.. Mondd csak! Miért fosztasz meg mindentől?

Nagyjából 4 napja élhettem a dombon, étlen-szomjan, mikor meghallottam, hogy valaki mögöttem a nevemet suttogja. Rögtön felpattantam és megfordulván megpillantottam az illetőt, ki nevemen szólított. Ő volt az. Jungkook. Azt hittem, hogy csak káprázik a szemem, és halucinálok. - Jungkook..- suttogtam döbbenten. Ő közelebb lépett hozzám, s végig simított arcomon. Nem akartam hinni a szememnek. Honnan tudta, hogy itt vagyok? Miért jött el? Mit akar itt? Annyi kérdés fogalmazódott meg bennem. Megkérdeztem, hogy tényleg Ő-e az, mire elkezdett könnyezni. Letöröltem az aprócska gyémántokat az arcáról, s őt fürkésztem. Annyira gyönyörű. Végig tapogattam arcát, hogy megbizonyosodjak arról, nem csak álmodom. - Hát tényleg te vagy az... - suttogtam erőtlenül, s most nekem kezdtek el könnycseppjeim utat törni maguknak.

Eljött. Tényleg eljött Hozzám. Megkeresett. Bár már késő. Az elmúlt napokat étel és ital nélkül töltöttem, ráadásul hatalmas mennyiségű vért is vesztettem. Nem valószínű, hogy túlélem. De most már nem is számít, mert eljött. Most már tudom és érzem is, hogy Szeret. Bár sosem lehetünk egymáséi, a Szerelmünk igaz és örök.

Fehér ruhában álltam egy mezőn. Sétálni kezdtem, s megpillantottam Jungkookot a barátai között. Vidámnak tűnt. Az is volt. Nem hiányzott neki Semmi és Senki. Megnyugodtam. Már nem hiányolt. Az űrt kitöltötte Valami más. Vagy Valaki?
A lelkem megnyugvásra talált. Még utoljára rájuk pillantottam, majd elindultam...
De a kérdés az, hova jutottam?

Most mélységesen szégyellem magam..😔 Már nagyon régóta terveztem a Szemszögváltást, de nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz.. Ezt a részt már 3x írtam újra, de még most sem vagyok vele túlzottan megelégedve...😅
Azért remélem, volt akinek tetszett, vagy legalább végig bírta olvasni!😅❤️
Nagyon igyekszem, hogy a következő rész már sokkal jobb legyen!❤️
Szép Estét Nektek!❤️