Amióta újra megláttalak ||Taekook ||

9. rész

Ajkaink már égetően közel voltak egymáshoz, majd....Párnácskáink összeértek, belőlem pedig akaratlanul is egy jól eső sóhaj tört elő, mire Taehyung elmosolyodott. Sajnos azonban még mielőtt csókunkat elmélyíthettük volna, kénytelenek voltunk elszakadni egymástól, ugyanis Drága Egyetlen Anyám és Húgom pont ezt a pillanatot választották arra, hogy hazaérkezzenek. Remek... Taeval ijedten rebbentünk szét, és ugrottunk fel a kanapéról. Szerencsére a családom semmit nem vett észre, tehát még időben sikerült szétválnunk.  -Sziaa...sztok - mondta Anya meglepődve, miután beért a nappaliba. A Húgom viszont fel sem nézve a telefonjából (kamaszodik..), csak intett egyet, és rohant is fel a szobájába. - Kihez van szerencsém? - kérdezte Anya mosolyogva, jobban szemügyre véve a mellettem álló sokkos és rémült tekintetű barátomat.  -Várj csak, ne mondj semmit! - szerintem nem is akart - Nagyon ismerős vagy valahonnan, találkoztunk mi már? - kérdezte Anya erősen gondolkodva. Mivel Tae még mindig csak állt ott mellettem szerencsétlenül, mint egy darabfa, kénytelen voltam én beszélni helyette.  - Ő Kim Taehyung, gyerekkori barát Puszanból. - mondtam kissé feszengve, majd az előbb még ajkamon csüngő fiú felé tekintettem, de arcáról semmit sem lehetett leolvasni.  -Tae? Jézusom, tényleg te vagy az? Jaj, de örülök, hogy látlak. Na de, hogy kerültél ide? Hogy vagy, mindent hallani akarok! A szüleid? - kíváncsiskodott drága Szülőm.  - A szüleim nincsenek, a Nagymamámmal költöztem ide két hete. Köszönöm, élek, többet nem nagyon kívánhatnék...Bár talán ennyit sem akarok... - tette hozzá halkan Tae, de én azért tisztán hallottam. Anyával kikerekedett szemekkel néztünk egymásra, majd a márvány bőrű fiúra, de ő csak a lábait pásztázta. Néhány percnyi döbbent hallgatás után végül megszólaltam.  - Gyere, kikísérlek. - nyúltam óvatosan keze felé, de ő azonnal elrántotta. Jaj ne.. Visszatért. Némán indultunk el az előszobába, ahol felvette gyorsan a cipőjét, beköszönt a nappaliba a még mindig döbbenten álló Anyámnak, majd kilépett az ajtón. Követtem. A hideg, szeptember esti levegő persze rögtön megcsapta fedetlen karjaimat, amitől ösztönösen összerezzentem. Bárcsak megölelne, vagy forró ajkaival felmelegítene... - Menj be, mert megfázol. Kitalálok egyedül is. - mondta rideg hangon. Most miért taszít el magától?  - Mi történt a szüleiddel? - kérdeztem, és úgy tettem, mintha nem hallottam volna, hogy mit mondott ez előbb. Kérdésemre egész teste egy pillanatra megremegett, de csak egészen kicsit, és egészen észrevehetetlenül. De én azért láttam.  - Ha nem akarsz, nem kell róla beszélned. - tettem kezemet vállára. Mintha irritálná az érintésem, rögtön elrántotta vállát.  -Nem kell a kicseszett sajnálatod! - förmedt rám - Nincs szükségem rá. - bólintottam, de azért éreztem, hogy a torkom összeszorul.  - Autóbaleset volt. Pár héttel azután, hogy...  szóval miután elmentetek. - hangja megremegett. Ijedten kaptam rá a fejem, de a sötétben sajnos nem láttam az arcát. Közelebb léptem hozzá, mire kérdőn felpillantott.  - Most mennem kell. - szólalt meg rekedt hangon, majd ott hagyott a kapu előtt, egyedül a gondolataimmal és a feltörekvő zokogásommal. 

Még egy ideig néztem távolodó alakját, majd miután az utca végén eltűnt, megengedtem magamnak egy könnycseppet. Többet azonban nem. Nem sírhatok, most nem. Visszamentem a házba, ahol Anya várt aggódó szemekkel. - Szegény Taehyung... - és már kezdett is volna el sajnálkozni, de félbeszakítottam.  - Nincs szüksége szánakozásra. Én viszont most megyek, elfáradtam, szóval inkább lefekszem. - majd meg sem várva válaszát, felsiettem a szobámba, és ruhástul mindenestül bevetettem magam az ágyba. Nem volt erőm átöltözni, sem zuhanyozni. Majd holnap felkelek korábban..

Tudom, nem kell neki a sajnálat, de én akkor is nagyon sajnálom. És pont azután, miután elmentünk. Miért nem tudtam ott lenni?! Megvigasztalhattam volna. Megölelhettem volna. Akkor még biztos hagyta volna. De túl sok a Volna... Ezeket mind megtehettem Volna, de nem tettem meg. Ott hagytam, én... cserben hagytam őt.
Sokáig ostoroztam még magam, majd eszembe jutottak az Anyáék megérkezése előtt történtek..

Előidéztem fejemből azt a pár mámoros és gyönyörű percet, amit azelőtt éltem át, mielőtt Anyuék hazaértek volna. Egyre közelebb hajoló fejét képzeltem magam elé..  Láttam azt a hihetetlen helyes arcát, vágytól csillogó szemeivel, vastag, cseresznyepiros ajkait.. Amelyek egyre közelebb kerültek enyéimhez. Láttam lassan lecsukódó szemeit, hosszú, fekete szempilláit. Szemeimet automatikusan behunytam, hátha úgy közelebb kerülhetek gondolataimhoz. Kezemmel végig simítottam ajkaimon és közben egy jól eső bizsergés futott  keresztül rajtam. Mintha csak újra éltem volna azt a pillanatot, amikor végre megszakította köztünk azt a pár milliméter távolságot, ezzel ajkaimra tapadva. Nem időzhettünk sokáig egymás párnácskáira tapadva, de mégis.. Az a pár pillanat örökre belevésődött az agyamba, és kitörölhetetlenül ott maradt.

Az első csókom emléke.

Hű.. hát ez a rész elég kapkodósra sikeredett, de azért remélem, elnyerte a tetszéseteket!😊
Szép Estét!❤️