Amióta újra megláttalak ||Taekook ||

10. rész

Egy mezőn sétáltam, és közben virágot szedtem. Egy idő után elfogytak a leszedhető virágok, ezért szomorúan leültem a füves kis pusztaságban. Magányosnak éreztem magam.
Majd megjelentek a barátaim, Jimin, Yoongi, Rapmon, Jin és J-Hope. Odasétáltak hozzám, és leültek mellém. Elkezdtünk beszélgetni, de egy idő után ismét magányosnak éreztem magam. Hiányérzetem volt, de nem tudtam pontosan, hogy miért. Hiszen minden barátom ott volt velem. Amint ezen gondolkodtam, megpillantottam egy alakot, amely felénk közeledett. Tippem sem volt, hogy ki lehet az. Viszont mikor már egészen közel ért hozzánk, és szemügyre tudtam venni vonásait, rögtön rájöttem, hogy ki is Ő. Odalépett hozzám, majd felém nyújtotta kezét. Körbe néztem barátaimra, de ők észre sem vettek minket, éppen nevettek valamin. Kezem nagy tenyerébe raktam, majd hagytam, hogy felhúzzon a földről. Miután már mindketten talpon voltunk, még mindig a kezemet fogva, elindultunk a.. a ki tudja hova. Mondjuk engem tulajdonképpen nem is nagyon érdekelt a hely, ami felé tartottunk. Csak az számított, hogy ott volt Velem Ő, hogy Csak Mi Ketten voltunk, és az, hogy végre nem éreztem sem hiányt, sem magányt.
Fogalmam sincs mennyi ideje mehettünk már, de a lábaim kezdtek zsibbadni. Mintha csak megérezte volna, megálltunk. Szembe fordult velem, és megfogta a másik kezemet is. Íriszeit enyéimbe fúrta, de egy szót sem szólt, ahogy én sem. Gyönyörű pillanat volt, amit a szavak csak elrontottak volna. Meg hát, fölösleges is lett volna a beszéd, mert akkor, ott, abban a pillanatban, mi anélkül is tökéletesen megértettük egymást. Az időérzékemet teljesen elvesztettem, nem tudom meddig nézhettük egymást, de egyszer csak elfordította a fejét, és a lábainkat kezdte el tanulmányozni. Ezt a tettét nem tudtam mire vélni, ezért álla alá fogva újra magam felé fordítottam, majd ijedten el is kaptam onnan a kezemet. Íriszei szomorúan csillogtak, és szeme sarkából egy könnycsepp gördült le. De nem egy sima könnycsepp, ugyanis ez piros volt, akárcsak a vér. Ijedten néztem rá, és kezeimmel megpróbáltam leszárítani a könnycseppet.. vagy inkább vércseppet (?) az arcáról, de egyre több szökött ki szemeiből, a végén pedig egész arca véres volt. Hiába kérdezgettem mi baja, miért sír, miért véresen sír, választ nem kaptam kérdéseimre. Ő csak nézett engem csendesen, sírástól csillogó szemekkel.
A vércseppek végre kezdtek elfogyni, és lassan abba is maradtak. Elmosolyodott, ezzel akaratlanul megmosolyogtatva engem is. Közelebb húzott magához és karjaival szorosan körbezárta testem. Egy pár percig így álltunk, egymást szorosan ölelve, majd éreztem, hogy karjaival egyre gyengébben tart, míg végül azok teljesen lezuhannak derekamról. Rémült tekintettel toltam el magamtól, mire ő karjaimba zuhant. Szemeit lehunyta, és nem mozdult többet. Felvettem az ölembe és rohanni kezdtem vele, kell itt valahol lennie egy kórháznak. De várjunk csak, hiszen a semmi közepén, ugyan hogyan találhatnék én kórházat? Tehetetlenül rogytam le a földre, szorosan magamhoz ölelve egyre hidegebb testét. Ujjaimat mellkasához, majd halántékához szorítottam. A szíve már nem dobogott. Sírva szorítottam még jobban magamhoz tehetetlen testét, majd egy kicsit elhúzodtam tőle, hogy láthassam az arcát. Gyönyörű, márvány bőre fehérebb volt, mint valaha. Hosszú fekete szempillái szépen pihegtek szemhéjai végén. Cseresznyepiros ajkai kicsit el voltak nyílva egymástól, épp csak annyira, hogy levegő áramolhasson át rajtuk. De mit is ér ő azzal, ha levegőhöz juthat? Hiszen már nem él, meghalt!
Lassan elkezdtek záporogni a könnyeim, és arcomon végiggördülve potyogtak le a földre.
Egy idő után már nem volt több könnyem, amit elhullajthattam volna. Nagyon elfáradtam és az ég is kezdett elsötétülni. Pilláim már kezdtek volna lecsukódni, de mielőtt még elaludtam volna, odahajoltam arcához, és ajkainkat összeérintettem. Rövid, de annál inkább mámoros pillanat volt. Elváltam ajkairól, majd fejem mellkasára hajtottam és elaludtam.

Hirtelen felriadtam. Nem kaptam levegőt, és erősen szédültem. Pár perc után sikerült végre lenyugodnom, és a légzésem is rendesen működött már. Viszont a fejemben a gondolatok egyre jobban csak kavarogtak. Az álmom minden egyes pillanatának képe ott volt lelki szemeim előtt, el nem tűnve onnan. Egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Tudom, hogy csak álom volt, de mégis, annyira valóságosnak tűnt.
Láttam magam előtt élettelen testét, lehunyt szempilláit, piros ajkait. Beleégett a fejembe ez a kép, és kitörölhetetlenül ott is maradt.
Kim Taehyung élettelen testének képe.