Nem éreztem bűntudatot amiatt, mert felemeltem a hangom Jinnel szemben. Megérdemelte. Hogy mondhatott olyat, hogy felejtsem el Taehyungot? Végig itt volt velem ebben a pár hónapban, tudhatná, hogy nem tudom Őt elfelejteni. Hiszen szerelmes vagyok belé! De ez nem csak egy gyermeki fellángolás, esetleges vonzalom, nem, ez annál sokkal több. Talán ha igazán őszinte akarok lenni, már gyermekkorunkban sem csak szimpla baráti érzelmeket tápláltam iránta. Már akkor is hevesebben dobogott a szívem, mikor megpillantottam, és már akkor is ő töltötte ki a gondolataim 99,9%-át. Csak akkor még nem tudtam, hogy mi ez. Betudtam ezt a baráti szeretetnek. Akkor még nem tudhattam, hogy a baráti szeretet az nem pont ezt jelenti. Mondjuk honnan is tudhattam volna ezt akkor? Most viszont, hogy tudom, nem is értem miért nem vagyok vele. Mindig vele kellene lennem! Sosem szabadna magára hagynom! Hülye Jungkook, hogy is hagyhattad el ismét? Hiszen megint megtettem. Ismételten nem vettem észre segély kérő kiáltásait! Az első adandó alkalommal meghátráltam, és cserben hagytam. Ezt érdemli egy Angyal? Hát nem! Hülye... hülye Jungkook! - Idegesen kezdtem el rugdosni a padot, amire nemrégiben letelepedtem egy parkban, hogy lenyugodhassak egy kicsit. Bár megnyugodnom nem sikerült, megvilágosodnom azonban annál inkább! Abba hagytam szegény ülőalkalmatosság rugdosását, majd elkezdtem olyan gyorsan rohanni, ahogy csak a lábaim bírták. Még egyszer nem fogom hagyni, hogy eltaszítson magától! És bár tudom, hogy ezt már sokszor megfogadtam magamnak, ez most más. Most jöttem rá igazán, hogy mennyire szeretem is Őt, és bármennyire is hülyén hangzik, ehhez kellett az a vita Jinnel a kávéházban. Ő ébresztett rá arra, hogy Taehyungnak tényleg szüksége van rám - bármennyire is tagadja ezt - és arra is ráébresztett, hogy a Tae iránti szerelmem nem fog csillapodni az idő múlásával, hanem pont ellenkezőleg, csak erősödni fog.
Taehyungék utcájához érve, kicsit lassítottam lépteimen. Az ajtóhoz érve megigazítottam magamon a ruhámat, rakoncátlan tincseimet kisöpörtem a szemeimből, majd előhalásztam a Taehyung nagymamájától kapott házkulcsot és beléptem a házba. Körbenéztem a földszinten, hátha van ott valaki - de ahogy gondoltam - senki sem volt ott. Vettem egy nagy levegőt, majd elindultam felfelé a lépcsőn, azonban minél közelebb értem Szobájához, annál érdekesebb hangokat hallottam meg, melyek ajtaja mögül szűrődtek ki. Tudtam, hogy nem kéne benyitnom, tudtam, hogy most azonnal el kellene hagynom a házat és soha többé nem kellene visszatérnem ide, de hiába küldtem agyammal vészutasításokat végtagjaimnak, hogy most azonnal forduljanak vissza, azok mintha külön életet éltek volna. Lábaim megálltak ajtója előtt, majd bal kezem ráfogott a kilincsre és lenyomta azt. A szemeimet hiába akartam elkapni az elém táruló látványról, az sem ment. Mintha a testem küzdött volna az agyam ellen, és azt akarta volna elérni, hogy eddigi életem legnagyobb fájdalmát kelljen átélnem. Gratulálok drága végtagjaim, sikerült elérnetek célotokat! Taehyung ijedten kapta felém tekintetét és rögtön letaszította az ágyról a maga alatt fekvő rib..akarom mondani leányzót. Testem végre újra engedelmeskedett nekem, szóval megfordultam és amilyen gyorsan csak tudtam, kiviharzottam a szobából, és gyorsan szeltem lefelé a lépcsőfokokat, de egyszer csak megtorpantam. -Nem gyűlölhetsz emiatt! - kiáltott rám Taehyung, hangja dühös volt és hallani lehetett rajta, hogy feltörekvő könnyeit próbálja visszatartani. De ugyan, ő mégis mi miatt sír? Talán a páciense nem elégítette ki jól, vagy mi? - Hallod Jungkook! Hallasz engem? Semmi jogod nincs arra, hogy elítélj engem! - keserűen felnevettem, majd felé fordultam. - Szerinted tudnálak gyűlölni? Ha?! Szerinted el tudnálak ítélni téged? Mondd csak, szerinted képes lennék én ezekre Kim Taehyung? - láttam, hogy mondani akar valamit, de ahogy íriszeink találkoztak, benne rekedt a szó. Csak néztük egymást, megfeledkezve mindenről. Itt az idő Jungkook! Most vagy soha... - Taehyung, én képtelen lennék bármiféle rosszat érezni veled kapcsolatban, mert é-én... - de ezt már nem mondhattam végig, ugyanis kivágódott Taehyung szobájának ajtaja, és megjelent Tae hálótársa. -Oppaaa - sipította, közben pedig odalépett hozzá, és háta mögé állva átkarolta őt. - Meddig várjak még? Már nagyon éhezem rád! - kacsintott egyet, majd ujjait végig vezette Taehyung mellkasán és alhasán. Nyeltem egyet, majd maradék lélekerőmet és büszkeségemet összeszedve megszólaltam. - Ne haragudj! - hajoltam meg kissé a lány előtt, mintha bármiféle tiszteletet is éreznék iránta - Nem akartalak feltartani titeket, őszintén, nem is tudom, miért jöttem ide. - mosolyodtam el és nagy hajoldozások közepette lesétáltam a lépcsőn. -Már csak pár lépés, csak annyit bírj ki Jungkook! - mondogattam magamnak, miközben a kijárat felé közelítettem. -Jungkook, várj! - kiáltott utánam Taehyung. Egyáltalán nem akartam vissza fordulni felé, de azt sem akartam, hogy azt higgye, fáj nekem ez az egész, szóval vettem egy nagy levegőt, elővettem legszebbik, és legvalóságosabbnak tűnő mosolyomat, majd megfordultam. - Tudnom kell.. tudnom kell a mondatod végét! Mert te..? - nézett rám kétségbe esetten és erősen zihálva. Most először őszinte mosoly húzódott végig számon, majd megszólaltam: - Mert te voltál a legelső barátom! - döbbenten nézett rám, én pedig egy utolsó mosolyt felé küldve, megfordultam és kiléptem az ajtón. Amint kiértem az utcára, megszállt egyfajta megnyugvás, olyan, amit eddig még sosem éreztem. Miután feltette azt a kérdést, rájöttem az igazságra. Taehyunggal sosem leszünk már barátok, szerelmes pár pedig végképp nem. Ennek a lehetőségét már akkor elvágtam, mikor szó nélkül elmentem és magára hagytam Őt. Ebbe kénytelen leszek beletörődni. Semmiféle segélykiáltás nem volt abban, mikor arra kért, hogy hagyjam őt békén. Ő csak el akarta végre felejteni ezt az egészet, el akart felejteni engem. Mert akár hányszor csak meglát, feltépődik egy múltbéli sebe, és keletkezik mellé egy másik. Én pedig túlságosan szeretem ahhoz, hogy a továbbiakban bármiféle sebet is okozni akarjak neki. Elengedem, hagyom, hogy végre kinyithassa Angyal szárnyait, és úgy élhessen, ahogy azt megérdemli, boldogan.
-Repülj Taehyung! Tárd ki szárnyaidat, és szárnyalj! Légy végre boldog, mert.... mert Te ezt érdemled Szerelmem!
Ezzel a résszel nem vagyok teljesen kibékülve, ráadásul elég gonosz húzás volt ez most tőlem😅, de azért remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket!😊❤️
Kellemes Húsvéti Ünnepeket és További Szép Tavaszi Szünetet Kívánok Nektek!!❤️❤️
YOU ARE READING
Amióta újra megláttalak ||Taekook ||
Fanfiction-Az emberek változnak Kookie, és te nem tudsz ez ellen mit tenni. Nem tudod Taet megváltoztatni, bármennyire is szeretnéd. -Én nem megváltoztatni akarom Őt, csak visszahozni az életbe. Azt akarom, hogy tudja, én szeretem. [A történet befejezett, j...
