Amióta újra megláttalak ||Taekook ||

28. rész

Vidáman nevetgéltem a barátaimmal a fűben. Megint azon a mezőn voltunk. Boldog voltam, mert végre újra együtt voltunk, és nem volt köztünk konfliktus. Egyszer csak egy alakot vettem észre, nem messze tőlünk. Egy ideig nézett minket, majd megfordult és elindult. Vajon hova mehet? Felálltam, s ott hagyva barátaimat, elindultam utána..
- Hé!! - kiabáltam neki, de Mintha meg sem hallott volna, ment tovább. El kezdtem futni, hogy utolérhessem. Minél közelebb értem hozzá, annál ismerősebbé vált.
- Taehyung? - érintettem meg vállát, miután beértem őt. Megfordult és rám nézett.
- Miért jöttél utánam? - kérdezte döbbenten.
- Valami azt sugallta, hogy utánad kell, hogy jöjjek. - mondtam mosolyogva.
- Nem kellett volna - suttogta Taehyung szomorú mosollyal az arcán. - Most mindketten meghalunk.. - nézett rám bágyadtan.
- Miért? - értetlenkedtem.
- Azért, mert itt vagyunk a halál kapujában, nézd! - mutatott maga mögé. A mezőt egy hófehér terem váltotta fel, melynek közepén egy hatalmas aranykapu állt.
- Nem kell így lennie! Nem muszáj még meghalnunk! - ragadtam meg karját s közel húztam magamhoz.
- Hogy érted ezt? - ráncolta értetlenül homlokát. Kérdését figyelmen kívül hagyva húztam magamhoz még közelebb, s ajkaimmal megízlelgettem párnácskáit.
- Ezért a pokolra jutunk. - kuncogott fel, miután szétváltunk.
- Lehet, de legalább együtt. - mosolyodtam el, majd ismét visszahajoltam ajkaihoz.

Hatalmas fejfájás közepette nyitottam ki pilláimat. Amit előszőr megpillantottam, az két láb volt, melyeknek egyértelműen nem én voltam a tulajdonosa. Majd lenéztem, és akkor láttam meg, hogy bizony, valakinek a mellkasán fekszem. Taehyung!! Csapott fejbe a felismerés. Rémülten emeltem fel fejem, s fordultam Taehyung irányába, akinek - legnagyobb döbbenetemre - nyitva volt a szeme.     - Csipkerózsika felébredt? - kérdezte kissé gúnyos hangnemben, de ez engem nem nagyon érdekelt.      - Mi történt? Azt hittem, meghaltál... Összeestél azután meg teljes képszakadás.. Jól vagy? - kérdeztem rémülten.     - Na szuper! Reméltem, hogy te többet tudsz! Az az utolsó emlékképem, hogy ülök a fűben és bambulom a tájat... Egyáltalán te mi a frászt keresel itt? - kérdezte gorombán, miközben felállt s lesöpörte magát.  Az utána történtekre már nem emlékszik? Mikor megérkeztem, még nem volt ilyen goromba. Elbambulhattam, ugyanis arra eszméltem, hogy kezével integet előttem.      - Hahó! Mi van, szörnyet láttál?! Te sem vagy egy nagy segítség! - szólt rám fújtatva.      - Ne haragudj, elbambultam... Mit kérdeztél? - néztem rá esdeklő, nagy bociszemekkel, de ahogy tekintetéből kiolvastam, ez a legkevésbé sem hatotta meg. Most mégis mi a fene ütött belé?        - Mit...Keresel...Itt?? - kiabálta szótagolva, és attól féltem, hogy megüt. Tekintete agresszív volt, kezei pedig ökölbe szorultak. Ezeket mind én váltottam ki belőle?      - É-érted jh..jöttem, hogy hazavigyelek. - makogtam zavartan, lesütött szempillákkal.      - Akkor mehetsz is! - nyújtotta ki a mutatóujját, s mögém mutatott. - Mert én nem megyek vissza. Nem nekem való a Szöuli környezet és a Szöuli emberek. - nézett rám, íriszeit enyéimbe fúrva.       - Én..Én sem vagyok hozzád való? - suttogtam döbbenten.     - Nem, te sem. - nézett rám szigorúan, hangja pedig még csak meg sem remegett.       - Akkor mégis mi a szarért kellett megcsókolnod, többször is?! Miért dobtad fel nekem azt a kib*szott labdát, ha azt mondod, nem vagyok hozzád való?! Hm.. Kim Taehyung?! - üvöltöttem rá dühösen, neki az arca azonban meg sem rezzent, hirtelen hangulatváltozásomra.     - Csak szórakoztam. Miért, te talán többet láttál benne, Jungkookie? Hisz ez csak szórakozás volt. - mondta gúnyos vigyorral ajkain. Azt hiszem, nálam ott telt be a pohár. Lendítettem karomat, s lekevertem neki egy hatalmasat, amitől majdnem földre zuhant. Könnyeim megállíthatatlanul folyni kezdtek.         - Ez a bosszúd,ha?! Így állsz rajtam bosszút, amiért cserben hagytalak?! 7 éves voltam, baszki!! 7!! - üvöltöttem ingerülten - Azóta mardosott a bűntudat, hogy miattam haltak meg a szüleid, hogy miattam vagdosod magad... De most már rohadtul nem tudlak sajnálni!! - zokogásom egyre erősebbé vált - Te tettél tönkre engem, nem én téged!! Hagytad, hogy beléd szeressek, és elhitetted velem, hogy talán te is így érzel! Miért nem öltél inkább meg? - ütöttem meg mellkasát - Miért tetted ezt velem?! Én csak szeretni akartalak! Miért kellett ellöknöd?! Miért kellett kihasznánod? Szórakozás?! Szórakozás volt neked az, hogy a szívemmel játszadoztál?! Te undorító, beteg ember vagy!! Hallod?! Gyűlöllek!! Jinnek igaza volt.. Miért nem hallgattam rá?! Ő csak segíteni akart, de én téged védtelek! Őt kéne szeretnem, nem téged!! Nem téged kellene.. - rogytam térdre elgyengülve. Felnéztem rá, de arcvonásai megkeményedtek, emiatt pedig semmit nem lehetett leolvasni arcáról. Nagy nehezen felàlltam, s ráemeltem íriszeimet.   - Tönkre tettél.. - suttogtam, s keserű mosolyra húztam ajkaim - De megérdemeltem. Nem tartottam meg gyermekkori eskünk. - sóhajtottam nagyot. - Remélem most örülsz, elérted amit akartál. Tönkre tettél, a földbe tapostál. - itt elcsuklott a hangom.  - Isten veled, légy boldog! - intettem neki egyet, majd megfordultam és meg sem álltam a vonatállomásig. Szerencsére a vonatra nem kellett sokat várni. Egyedül ültem az egész vagonban. Ilyenkor senki nem megy a fővárosba?!
Meredtem kifelé az ablakon, a távolba, és gondolkodtam. Nem éreztem belül semmit, csak az ürességet. Mintha a szívemet kitépték volna, s ezzel együtt az érzelmeimet is. Nem éreztem sem dühöt, sem haragot, sem bánatot, sem szerelmet, egyszerűen semmit. Mintha megszűnt volna a lelkem. Voltam, de közben mégsem. Éreztem, de közben mégsem. Mintha a testemet, s a szerveimet kivéve, minden emberi dolgot kiírtottak volna belőlem. Már nem sírtam. Csak ültem a vonaton, s kifelé bambulva az ablakon, figyeltem a tájat. Ez sem váltott ki belőlem semmit. Csak néztem, ahogy minden elmosódik előttem, és egy hatalmas színpacává keveredik össze. Mintha megszűntem volna létezni. Ugyan a testem épp volt, a lelkem hiányzott. Talán Elment, elfutott, meghalt, vagy csak jobb embert talált magának... Nem tudom. De úgy véltem, jobb ez így. Nem gondolkodtam sem a jövőn, sem a múlton, de mégcsak a jelenen sem. Nem érdekelt semmi és senki. Csak ültem a vonaton, s kifelé bambulva az ablakon, figyeltem a tájat.

Ennyi maradt meg belőlem. A többit mind elvesztettem, amikor Kim Taehyungot elvesztettem. Csak egy fekete hajú srác voltam, egyedül egy vagonban, érzések és gondolatok Nélkül. Nélküled.

'Sajnálom Jungkook...én-én....Jobb lesz ez így..'

Lehet, hogy most meg fogtok kövezni, de nem voltam olyan hangulatban, hogy egy vidám részt hozzak össze, Entschuldigung!😔🙏🏽
Azért remélem, hogy elnyerte tetszéseteket!!❤️❤️
Igyekszem sietni a következővel😁, bár mondjuk amilyen ratyi állapotban vagyok most, inkább nem ígérgetek😅
Szép Estét Nektek, és csupa Taekook-os álmokat!!😄❤️❤️