Amióta újra megláttalak ||Taekook ||

12. rész

-Hahó, van itthon valaki? - mintha egy apró nyöszörgést hallottam volna az egyik ajtó mögül. Rémülten léptem a kilincshez, de arra, a képre, ami az ajtó mögött várt, nem voltam felkészülve. Mondjuk szerintem, nem is lehet. Ott ült a hideg csempén, hátát a kádnak döntötte, mellette a földön pedig egy véres penge hevert. Az ő vére volt rajta. Alkarjából csak úgy ömlött a vörös folyadék, ami már egy szép kis vértócsát hozott létre a földön. De legalább még eszméleténél volt.  -Taehyung - rogytam le mellé a földre, közben pedig próbáltam előhalászni a zsebemből a telefonom.  -Hahó, mentők? Jöjjenek, sürgősen - kiabáltam a készülékbe gombóccal a torkomban - egy fiú.. igen itt fekszik mellettem... a karjából..ö-ömlik a vér. Katye utca 39. Kérem, siessenek! - könyörögtem elfúló hangon, majd visszafordultam Tae felé. Szemei könnyektől csillogtak. Láttam, hogy beszélni akar, de a fájdalomtól képtelen volt megszólalni.  -Pssz.. se-semmi baj.. Mindjárt itt lesznek, csak maradj velem! Kérlek... - suttogtam neki, majd szorosan magamhoz öleltem. A mentők kb. 3 perc alatt ki is értek, nekem viszont ez a rövid idő is egy örökkévalóságnak tűnt. Hiába beszéltem Taehyunghoz, lehunyta a szemét, és hiába rázogattam, nem kelt fel. Nem.. nem hagyhat itt! Most, hogy végre újra belecsöppent az életembe... Nem hagyhatom, hogy elmenjen... Nem..

A félhomályos szobában a gép zúgásán és halk szuszogásunkon kívül semmit nem lehetett hallani. Anya és a nővérek hiába próbáltak győzködni, hogy menjek haza, legalább egy pár órácskára, hogy aludhassak, nem mozdultam el Tae ágya mellől. Két napja hozták be, de még nem ébredt föl. Rengeteg vért vesztett, az orvosok szerint, ha egy perccel is később érkezem, lehet, hogy már nem is élne. Ebbe beleborzongtam. Nem tudom elképzelni Taehyung nélkül az életet. Amióta újra belecsöppent a mindennapjaimba, minden egyes percben csak Ő jár a fejemben. Vele kelek és fekszem. Olyan érzéseim vannak Vele kapcsolatban, amilyeneket még senki iránt sem tápláltam. És ezek az érzések most, hogy itt ülök mellette és kezét szorongatom a félhomályban, szemeimet pedig arcán pihentetem ,egyre jobban felerősödtek bennem. Jin már rögtön megfejtette azt, amire én csak most jöttem rá. Az érzések, amiket eddig próbáltam elnyomni magamban, utat törtek maguknak a felszínre és megvilágosították elmémet. Hogy nem jöttem rá korábban? Hiszen én... Én Szeretem Taehyungot. De nem, nem csak úgy, mint egy barát a barátot, vagy egy öcsike a bátyját, vagy mint egy játszótárs a játszótársát. Én úgy szeretem Taehyungot, mint a Szerelmemet. Az életem adnám érte, és ha kell, életemet is fogom adni érte. Nem fogom hagyni, hogy még egyszer kárt tegyen magában, és azt sem, hogy bárki más kárt tegyen benne! Visszafogom Őt hozni az életbe, meg fogom tanítani Őt újra mosolyogni, újra boldognak lenni, és bár hányszor ellökhet majd magától, én akkor is ott leszek Neki! Ha falat húz majd maga köré, én minden egyes nap megfogom mászni azt a falat, és minden nap lefogok emelni róla egy téglát. Ha lelök majd a falról, visszamászom, ha visszarakja a téglát, én meg fogok majd tenni mindent annak érdekében, hogy újra leemelhessem azt onnan.

Kim Taehyung, sajnálom, hogy eddig vak voltam, és nem vettem észre segélykiáltásaidat, hogy nem vettem észre, mennyire elveszett vagy, és hogy....azt, hogy nap mint nap bántod magad..De...Drága Angyalom, most, hogy végre rájöttem Szeretlek, és mindig is Szerettelek, nem fogom hagyni, hogy a szívedet végleg szétmarcangolja a bánat. Hosszú út lesz, nehéz és göröngyös, de mire az út végére érünk, újra boldog leszel majd, újra tudsz majd nevetni, és újra tudsz majd szeretni. Én majd megtanítalak mindezekre, csak arra kérlek Téged, hogy Ne add fel, mert én sem fogom!