Amióta újra megláttalak ||Taekook ||

30. rész

- Szia Jungkook... - szólalt meg mély, rekedtes hangján, íriszeit enyéimbe fúrva. Én pedig csak álltam, és sokkoltan néztem Őt. Arca beesett volt, szemei alatt nagy, sötét karikák húzódtak, világosbarna haja és egész ruhája vizes volt. Ekkor tűnt csak fel, hogy mekkora vihar is tombol odakint.    -Mit keresel itt? - kérdeztem döbbenten és mèg mindig sokkoltan néztem őt. Nagyon lefogyott. Vizes ruhája rátapadt bőrére, így tökéletesen láthattam vékony karjait, csontos vállát.. Mi történt vele az elmúlt pár hétben? És miért is érdekel ez engem?
Éppen szólásra nyitotta ajkait, mikor egy kar fonódott derekamra és Jin állt meg mellettem az ajtóban.     - Kookie, már nem tudtam rád várni. - nyalta meg ajkait perverz pajkossággal. - Oh, nocsak! Kim Taehyung? Minek köszönhetjük a látogatásod? - fordult barátom gúnyos mosollyal Taehyung felé, és éreztem, hogy szorosabban tartja derekam. Ijedten pillantottam Tae felé, de arcáról - mint mindig - most sem tudtam semmit sem leolvasni, érzelemmentes volt.      - Öhm... Csak megtaláltam valamit, ami régen Jungkooké volt, azt akartam neki visszaadni.  - szólalt meg pár másodperc után, Jin felé fordulva, majd felém nèzett és folytatta.  - Megtaláltam a dombon. Az idő nem volt túl kegyes hozzá, d-de gondoltam, hogy... Szóval izé, tessék. - nyögte ki nagy nehezen, majd átnyújtotta a faragott fanyuszit, amit még tőle kaptam a 7. születésnapomra. Az Apukájával csináltatta Nekem. Én nagyon örültem neki, mindenhova magammal húrcoltam, de egyik nap elhagytam, és nem találtam meg. Sokat sírtam utána, de Taehyung mindig megvígasztalt és azt mondta, hogy ő majd megkeresi Nekem. És most megtalálta. Visszahozta Nekem. Kim Taehyung...
- Na, ez nagyszerű! Most, hogy ezt visszaadtad, örülnénk, ha távoznál. JK és én éppen benne voltunk valamiben... Mármint, érted... - húzta huncut mosolyra száját, majd játékosan rácsapott fenekemre, minek következtében megugrottam egy kicsit. - Siess! Fent várlak.. - suttogta fülembe, majd számhoz hajolva, csókot adott ajkaimra és visszament a házba.
Taehyunggal kínos csönd telepedett ránk. Nem lehetett semmit sem hallani, csak az eső hangját és néha-néha a szél süvítését.      - Khmm... Szóval ti, ti most.. - de nem hagytam, hogy befejezze, ugyanis közbe vágtam.    - Miért? - kérdeztem elgyötört hangon, s éreztem, hogy szemeim megtelnek nedvességgel.     - M-mit miért? - kérdezte nagyot sóhajtva.     - Miért vagy most itt Taehyung? - néztem rá nyúzottan, de ő elfordította fejét.      - Csak visszahoztam a Nyuszit. Régen sokat jelentett Neked... - felelte egyszerűen, még mindig a cipőit tanulmányozva.      - Régen.. - sóhajtottam fel, majd egy nagy levegőt vettem és folytattam - A múltban sok minden volt... Sok mindenki volt, aki sokat jelentett nekem, de mint te is mondtad Taehyung, az már régen volt. - végre rám emelte íriszeit, és szemei döbbentséget és szomorúságot sugároztak egyszerre. - Én már lezártam a múltat Taehyung, azt hittem te is. Nincs értelme annak, ha újból és újból feltépjük a múlt sebeit Tae.. Fölösleges erőfeszítés, amihez már túl késő. Ne erőltesd! Ahogy mondtad a szöuli levegő és a szöuli emberek... Nem neked valóak. Akkor hagyd is őket.. hagyj minket, kérlek! - meglepődve vettem észre, hogy végig határozottan csengett a hangom. Ügyes Jungkook! Félve néztem rá. Ajkait keserű mosolyra húzta, szemei szomorkásan csillogtak. - Kettőnk közül - bár én vagyok az idősebb -, mindig is te voltál a bölcsebb. Talán.. Talán most is igazad van. Ezt a félévet még befejezem, utána itt hagyom Szöult. - mondta, s közben végig azt figyelte, milyen reakciót vált majd ki belőlem mondandója. Én azonban tartottam magam, s rezzenéstelenül hallgattam végig. - Így lesz a legjobb. - mosolyodtam el hamisan. - Így gondolod? - kérdezte rejtett döbbentséggel a hangjában. - Igen, így. - varázsoltam arcomra legőszintébb mosolyomat, majd folytattam. - Köszönöm, hogy visszahoztad a Nyuszit, de azt hiszem, már nem lesz rá szükségem. - nyújottan át neki a kis kabalát, de ő csak megrázta a fejét. - Ne, maradjon csak nálad! Ki tudja, mikor van szüksége valakinek egy Szerencsét hozó Nyuszira! - kuncogott föl, mire kérdőn néztem rá. - Szerencsét hoz? Csodanyúl ez?- kérdeztem mosolyogva. - Csak remélni tudom, hogy az. - mondta komolyan, íriszeit enyéimbe fúrva. - Most viszont megyek! Szia Jungkook.. - suttogta keresűen, majd megfordult és elindult a szakadó esőben. Gondoltam, hogy utána szólok és nem hagyon, hogy elmenjen, de végül nem tettem. Hiszen Lezártuk. Elköszöntünk. Ennyi volt.
Egy pár percig még ott álltam az ajtóban, gondolataimba merülve, de Jin lekiabált az emeletről, hogy hol vagyok már, így becsuktam a nyílászárót, majd visszaindultam a szobámba. Eltökéltem, hogy nem fogok Taehyungon és az előbbieken rágódni, inkább átadom magam az élvezetnek. Elég volt már a sok szenvedésből, nem vagyok én szappanopera sztár!
Miután felértem a szobámba, bezártam az ajtót, a nyuszit odaraktam az íróasztalomra, majd elindultam az ágy felé, ahol Jin már várt...

Reggel nehézkesen nyitottam ki pilláimat, a szobámba beáramló erős fény miatt. Nagy nehezen kikászálódtam az ágyamból, majd a fürdő felé vettem az irányt, hogy lezuhanyozhassak gyorsan. Tegnap este akartam elmenni, de Jin teljesen lefárasztott, így mára halasztottam a tisztálkodást. Miután a fürdőbe értem, megálltam a tükör előtt, és nyakamat kezdtem el tanulmányozni, amelyet sok lilás színű folt és harapás tarkított. Na igen, Jin elég éhes volt tegnap. Felidéztem magamban a történteket, de valahogy nem azt a kellemes borzongást éreztem, amit ilyenkor kell. Bár odáig nem jutottunk el, azért így kellemesen elszórakoztunk egymás testével. Nem mondom, hogy nem élveztem, mert az nagy hazuság lenne. Baromi jó volt... Csak nem tudom. Akaratlanul is eszembe jutott, hogy vajon ha tegnap mást mondok Taehyungnak, akkor ő landolt volna-e az ágyamban. Mondjuk, nem hiszem. Meg amúgy is, jól döntöttem. Taehyung már a múlt. Most viszont a jelenben vagyunk. A jelen pedig.. a jelen az enyém és Jiné, Taehyungra nincs szükségem.

Éppen a reggelimet fogyasztottam, mikor megszólalt a telefonom. - Haló? - dörmögtem bele, szokásos, reggeli hangomon. - Jó Reggelt Jungkookie! Figyelj.. Yoongival át tudnánk ugrani hozzád, még tanítás előtt? Fontos lenne.. - hadarta zaklatottan a készülékbe. - Persze! De, valami baj van? Ugye, béke van köztetek? - kérdeztem aggódva, és már magam elé képzeltem, hogy hogyan fogom megfojtani Yoongit, ha bántani merte Chimet. - Nyugi, minden rendben van köztünk. - kuncogott fel szerelmesen Jimin, én pedig egy megkönnyebbült sóhajt hallattam. - Akkor, mi ilyen fontos kora reggel, ami nem várhat a suliig? - kérdeztem kíváncsiskodva. - Majd megtudod. - felelte kurtán törpe barátom. - Jimin...- szóltam bele mérgesen. - Aish... jó,jó... Jinről és Taehyungról van szó, de ne akadj ki! Sietünk, és ha majd odaértünk, mindent elmondunk!

Sokszor hozunk rossz döntéseket, de ez nem is baj. Hiszen tévedni, emberi dolog. Csak sajnos, gyakorta a tévedéseinket nem lehet helyrehozni. Vajon ezt helyre lehet?

Sziasztook!!😊
Tudom.. nem ez lett a legizgalmasabb rész😅, de ezt inkább egyfajta átvezetésnek szántam!😊
Remélem azért, elnyerte a tetszéseteket!!❤️❤️
Mindenkinek kitartást a sulihoz/munkához, szép estét!!❤️❤️
(Esetleges hibákért elnézést, csak sajnos még mindig telefonról kell írnom...😕)