Amióta újra megláttalak ||Taekook ||

14. rész

Másnap az iskola gyötrelmesen telt. Szinte minden órán dolgozatot írtunk vagy feleltünk, és hát nekem egyik sem sikerült túlságosan jól. Egyszerűen képtelen voltam a fizikára, biológiára és a többi Számomra teljesen lényegtelen dologra koncentrálni. Egész nap Taen járt az eszem. Éppen azon kattogott az agyam, hogy mivel dobhatnám fel egy kicsit a kedvét, amikor Namjoon megérintette a vállam. -Egész nap csak kuksolsz egymagadban és meredsz kifelé az ablakon! Taehyungon jár az eszed, ugye? Már napok óta enni sem láttalak, gyere, a fiúkkal az ebédlőbe megyünk, ma elvileg van palacsinta is, az a kedvenced, nem Kookie? - Tényleg nagyon szeretem, de nem vagyok éhes. - erőltettem magamra egy mosolyt. Igaz, hogy Tae előtt mindig adom az életvidám énemet, de a helyzet az, hogy nem nagyon vagyok jól. Napok óta nincs étvágyam, és nagyon megviselt az a hét, amit Tae mellett töltöttem a kórházban. A suliban mostanság inkább egyedül vagyok, és kerülöm a távolságot. - Mi az, hogy nem vagy éhes? Kookie, 4 napja nem láttalak enni! Pedig aztán szerintem az egész iskola tudja, hogy te szinte bármennyi kaját képes vagy elpusztítani percek alatt, és azt is, hogy állandóan éhes vagy! - csatlakozott bele a beszélgetésbe Jimin is. - Igaza van a többieknek Jungkook, ez nem egészséges. - szólalt meg Jin is. -Nincs jobb dolgotok, minthogy engem nyaggassatok?! Elegem van már belőletek! Utálom, hogy mindig úgy kezeltek, mint egy kisgyereket! Le lehet végre szállni rólam! - csaptam az asztalra idegesen, majd felkaptam a táskámat és kirohantam a teremből. Minél gyorsabban el kellett tűnnöm arról az Isten verte helyről. Még lett volna két órám, de abban a pillanatban ez pont nem érdekelt. Nem akartam ilyen indulatos lenni a Hyungjaimmal szemben. Én csak, egyszerűen nem bírom ezt az egészet. Túl sok volt nekem ezen pár hét eseményáradata. Hirtelen újra belecsöppent az életembe Kim Taehyung, és olyan érzéseket kezdett el kiváltani belőlem, mint az előtt még senki. Aztán ott volt az a csók, majd amikor ott feküdt a fürdőben, saját vérétől áztatottan, eszméletlenül. Az az egy hét a kórházban... Azt hiszem talán, az volt a legkeményebb. Nem szólt hozzám, nem nézett rám, nem volt hajlandó enni sem inni. Nem engedte, hogy hozzáérjek, mondjuk most sem. De erősnek kell mutatnom magam. Számomra az a legfontosabb, hogy boldog legyen, és ha ehhez mindent háttérbe kell, hogy szorítsak, akkor ezt meg is teszem. Na és, mit számít az a 4 nap, amit evés nélkül töltöttem? Mit számít az, amikor legalább egy pár falatot bele tudtam tuszkolni Taehyungba. Nekem meg csak szimplán nincs étvágyam, erre Namjoon-Hyungék rögtön letámadnak.

Vettem egy nagy sóhajt, mielőtt kinyitottam volna Taehyung szobájának ajtaját. A házhoz kaptam egy kulcsot a Nagymamájától, szóval tulajdonképpen bármikor átmehettem hozzájuk. -Sziaa - mosolyogtam rá kedvesen, miután beléptem a szobába. Ő a földön ült az ablaka alatt, hátát a falnak támasztva. Egy szürke melegítő nadrágot és egy fekete rövid ujjút viselt. A póló elég bő volt rajta, és az egyik vállán enyhén le volt csúszva, így megcsodálhattam kulcscsontját. Arcom szinte rögtön paradicsom színűre változott, és zavartan kaptam el róla a tekintetem. -Mit keresel itt? - hallatta nem túl barátságos hangnemben. -Megbeszéltük, hogy minden délután átjövök és segítek a tanulással meg a pótlással. Ennyire rossz lenne a memóriád? - próbáltam őszintének tűnően felkuncogni. - A memóriám teljesen épp. De neked még suliban kéne lenned, nemde? - húzta fel kérdően szemöldökét. Istenkém, a szemöldöke is tökéletes. Én ezt már komolyan nem bírom. -Nekem most itt kell lennem, szóval itt vagyok. - feleltem kurtán, majd folytattam - Mit szeretnél, hol tanuljunk? - Itt a földön. - mutatott maga mellé. - Rendben. - mosolyogtam rá kedvesen, majd mellé telepedtem a földre. Lábaink egy pillanatra összeértek, de ő rögtön el is kapta végtagját. Szuper, még egy tégla, amivel a maga köré épített fal magasságát akarja növelni. Semmi gond Jungkook, kezdjük újra a fal megmászását!

Kb. 1 órája tanulhattunk már, mikor megszólalt Tae telefonja az íróasztalán. Ő azonban nem mozdult. - Nem is akarod felvenni? - erre csak megrázta a fejét, és mereven nézte tovább a füzetet. Ekkor összeállt bennem a kép. - Taehyung, miért nem mozdultál meg azóta, amióta itt vagyok? Miért ülünk a földön? Tae, mióta ülsz te itt? - kérdeztem kissé idegesen. Nem válaszolt. -Taehyung! Válaszolj! - szóltam rá élesen. - Miután felébredtem reggel, odaakartam sétálni az ablakhoz, mert ma reggel kimondottan szép volt a Napfelkelte. Túl sokat álltam az ablakban, és nagyon kimerültek a lábaim, én pedig összecsuklottam. Azóta nem bírtam felállni. - csuklott el a hangja, és kezdtek el folyni gyémánt könnyei. Átakartam ölelni, hogy magamhoz húzhassam és megnyugtassam, de amint karjaimat közelítettem felé, ő ijedten felnézett rám, és nehézkesen, de átmászott a szoba másik sarkába. Abban a pillanatban szinte már-már hallottam szívem darabkáinak hangos koppanását, ahogy földre értek, és kis millió darabkára hullottak szét. -Miért nem hagytál meghalni Jeon?! - kiabálta zokogva. - Miért nem hagytad, hogy meghaljak?! Gyűlöllek, amiért ezt tetted velem, gyűlöllek Jeon Jeongguk!! - üvöltötte rekedten, majd még jobban sírni kezdett. Borzasztó volt így látni, borzasztó volt őt hallani. Tudtam, hogy ellenkezni fog, de nem érdekelt, nagy léptekkel indultam meg felé, majd felrántottam magamhoz, erősen tartva őt, nehogy összerogyjanak lábai, és teljesen testéhez simulva megöleltem őt. Eleinte próbált ellenkezni, próbált eltolni magától, de pár perc múlva karjait ő is körém fonta, arcát pedig nyakamba fúrta. Szívem a torkomban dobogott. Miután úgy éreztem, sikerült megnyugodnia, kicsit eltoltam magamtól, hogy szemébe nézhessek, de azért karjaimmal még mindig erősen tartottam. - Gyűlölhetsz bármennyire is, és megpróbálhatsz akárhányszor eltaszítani magadtól, én akkor is mindig itt leszek Neked! Nem hagylak többé cserben Tae.. - halkultam el a végére. Pár percig csak mereven bámultunk egymás íriszeibe, majd megszólalt: -Nagyon elfáradtam... - mondta gyenge, alig hallható hangon. Rögtön megértettem, hogy mire gondol. Lábai alá nyúltam, majd felkaptam és az ágyára fektettem. Betakargattam, majd odaakartam húzni egy széket a fekhelye mellé, hogy egy kicsit maradjak még, de már félig csukott szemekkel, ezen szavakat lehelte. -Feküdj ide mellém, kérlek...