Naked Alien

#1

- Klisés – dobta le az asztalra a füzetet a bátyám. – Legalább egy tucat dalt írtak már „When I'm Gone" címmel.

- Tudod te egyáltalán, mennyi egy tucat? Arról nem is beszélve, hogy ennyi idő alatt az első két sort se olvashattad el. Pedig ha megtetted volna, tudnád, hogy ez nem olyan nyáladzós venájmgán, mint a többi. Ennek a szövegében végig nyolcszor szerepel a „fuck" szó. És a hangszerelésre is van ötletem, de te már egyből elvetetted az egészet, csak mert a címe...

Bálint zsebéből megszólalt valami keményrock (megváltoztathatta a csengőhangját, és a szám is új lehet, mert bár a stílust és Zack de la Rocha hangját felismertem, maga a zene nem tűnt ismerősnek), és a bátyám azonnal felvette a telefont, nehogy tovább pofázhassak. Mérgemben felkaptam a spirálfüzetet, és kitrappoltam a szobából. Az ajtón túl azért megálltam hallgatózni.

- Halló, Molnár Bálint. Nem, még nem... igen? Zsír!... Aha... Asszem te vagy a mi emberünk! Pénteken négykor a Hősök terén? Király vagy...! Akkor pénteken – azzal letette.

Az elkapott beszélgetésfoszlány alapján úgy tűnt, lesz új dobosunk. Reméltem, hogy a bátyám velem is meg szándékozik osztani a fejleményeket, mert ugyanúgy alapító tag vagyok, mint ő, ennélfogva ugyanúgy beleszólásom van a banda dolgaiba, mint neki. Dalszövegíróként talán még icipicivel fontosabb is vagyok nála. Úgyhogy megvártam, amíg ő is kijön a szobából, és elé ugrottam a kérdéssel:

- Miért nem szóltál, hogy van jelentkező?

- Szerinted hova indultam, gyógyegér?

Megajándékoztam egy olyan nézéssel, amitől egyszer egy négy év körüli kisfiú sírva fakadt a játszótéren. Pedig nem is rá néztem. Asszem.

- Szóval?

- Varju Márknak hívják a srácot, évek óta dobol, főleg rockot hallgat. Kábé olyanokat, mint te.

Felcsillant a szemem. A kedvenc bandáimra elég érzékeny vagyok, és ha valaki ugyanazokat hallgatja, mint én, látatlanban szentté avatom.

- Ráérek pénteken – mondtam, mintegy célzásként.

- Felejtsd el.

Nagy levegőt vettem, és már kezdtem volna ontani magamból az érveket és a sértéseket felváltva, hogy egyrészt igenis ott kell lennem, mert fontos vagyok, másrészt meg a bátyám mekkora egy tapló.

- El se kezdd, Pukkancs. Még meggondolom.

- Van rá teljes – az órámra pillantottam – 50 órád.

Utáltam, ha Pukkancsnak szólított, pláne ha ezt mások előtt tette, de kénytelen voltam beismerni, hogy a gúnynevem elég találó. Tisztában vagyok vele, hogy elég hamar felkapom a vizet, és hajlamos vagyok pattogni – a kemény 153,5 centimmel. Vicces lehetek ilyenkor, de azért az esetek nagy részében elég hatásos (értsd: ijesztő) tudok lenni, ha nekiugrom annak, aki felhúzott.

- Holnapig szólok, oké?

- Ha nem teszed, úgyis rád szállok – vontam meg a vállam, és bevonultam a szobámba.

Nekem jutott az egész lakás legkisebb szobája, de ez persze nem hátráltatott abban, hogy kisírjam magamnak a franciaágyat, hozzáteszem, anno 9 évesen, és a fal utolsó négyzetcentiméterét is poszterekkel és dalszövegekkel borítsam be. A padlón a már megszokott kupleráj, most éppen egy 4x4-es Rubik kockán estem el majdnem, de főképp a tancuccaim és szennyes ruha volt a szőnyegen. Meg egy tányér, egy NewYorkeres szatyor, amiben talán még a legutóbb vásárolt nadrág is benne volt, meg gitárhúrok és két pengető. Legalábbis kapásból csak kettőt láttam.