Naked Alien

#27

Összefolytak a napok. Kábé beköltöztünk a garázsba. Minden nap éjjel egy-kettőig próbáltunk, hogy a stúdiófelvételek tökéletesek legyenek. Bálintról kiderült, hogy valami haverjának a haverjának a kecójában húzta meg magát, és elmondása szerint a kóceráj nagyjából hasonló jellegű, mint a Step Up 3-ban. Azt mondta, elvan ott. Ennek örülök, viszont nem tudom, meddig fogja húzni pénz nélkül.

- Amíg nem kapunk pénzt az albumért – mondta egyszerűen, amikor felvetettem neki az aggodalmamat.

Lukácsnak a füléhez nőtt a telefon; a kiadóval és koncertszervezőkkel tárgyalt felváltva. Márkkal másról se tudtam beszélgetni, mint a lemezünkről és a Szigetről. Kicsit sem érdekelt az év vége.

Pénteken háromkor egy egészen elképesztő stúdióban találkoztunk Réber Zitával. Nem mintha lenne viszonyítási alapom a stúdiókat illetően, de ez tényleg elképesztő volt. Úgy döntöttünk, olyan sorrendben vesszük fel őket, ahogy a cédére kerülnek. (Magyarul olyan sorrendben, ahogy megírtuk őket.)

Tehát a legelső saját dalunkkal kezdtük.

Nagyon furcsa volt először, sokkal több mindenre kellett figyelni, mint a garázsban. Ha egy hang néhány tized másodpercet késett, újra kellett kezdenünk. Ha Bálint hamis volt, vagy messze volt a mikrofontól, újra kellett kezdenünk. Lukácsnak az effekteket élőben kellett belenyomnia a számokba. Az ablakon túl egy pocakos fickó meredt ránk morcosan, mellette meg egy fiatal srác próbált biztatni – sikertelenül. Az első számot csak nyolcadszorra sikerült fölvenni. A pocakos eddigre már olyan síkideg lett, hogy negyedórás cigiszünetet tartott. A srác bejött hozzánk, és próbált lelkesíteni. Amúgy Marcinak hívták, és tényleg kedves volt. Szerintem amúgy meleg is.

- Láttam már sokkal rosszabbat is! Nyolc még nem olyan vészes. A hatodik után már elsőre menni fog minden!

- Akkor a hatodik után kérek egy kávét – morogtam az orrom alá.

Miután visszatért a pocakos, folytattuk a próbálkozást. Igyekeztünk nem elgyepálni az idegeit, de kezdtük elveszteni a reményt a harmadik elrontott felvétel után. Végül az ötödikre sikerült felvenni a második számot. A pocakos szeme kezdett tikkelni, azt hittem, megint kimegy cigizni, de maradt.

Ahogy Marci mondta, tényleg kezdtünk belejönni a negyedik szám tájékán. Az ötödiket már elsőre fölvettük. Marha jókedvünk lett tőle, és gyorsan fölvettük azt az ominózus hatodikat is – elsőre. Az utolsó hangoknál Marci szó nélkül kiment, és hozott nekem egy kávét. Hatalmas szmájli.

Este fél kilencre kész lettünk az első tizenkét számmal, aztán visszahallgattuk őket, és megjelöltük, hol kell még belevarázsolni egy kicsit. Aztán a pocakos elzavart minket melegebb tájakra, mi meg totál kimerülten hazatámolyogtunk.

Másnap a megbeszélt időben visszamentünk a stúdióba. Marci már kávéval várt (vigyorgós szmájli), és Márk úgy nézett rá, mint aki mindjárt nekimegy. Marciról viszont lerítt, hogy meleg, úgyhogy ha Márk esetleg nem vette volna észre eddig, hát most egészen biztosan.

Kellett pár perc, amíg újra belerázódtunk a stúdiózásba, de aztán seperc alatt fölvettük a maradék öt számot. A First Line-ból két változat készült, mert először elrontottam egy hangot a végén, és önkéntelenül benyögtem, hogy „oh, fuck off", Bálint meg elröhögte magát. Aztán fölvettük normálisan is. Mindent újra meghallgattunk, aztán a tegnapi pocakos gyorsan kiírta az egész anyagot egy cédére, és elzavart minket Réber Zitához. Miután leadtuk neki a cédét is meg az aláírt (részemről aláhamisított) szülői nyilatkozatokat is, el lettünk küldve annyival, hogy hétfőn kapunk egy-egy példányt az albumból, és ha nincs kifogásunk, szerdán megkezdődik a gyártás, jövő hétre meg már a boltokban lesz a lemezünk. Lukács úgy döntött, buli lesz este, úgyhogy gyorsan kreált egy Facebook-eseményt és elrohant piát venni. Én összekaptam pár cuccot, érzékeny búcsút vettem Márktól, és elhúztam Rikához készülődni. Meg ebédelni. De ez mellékes.

Rika kitörő örömmel fogadott.

- Híres a legjobb barátnőm! – visította a fülembe, miközben átölelt.

- Ja, és gondolj bele: minden turnéra magammal foglak cipelni!

- És amíg próbálsz napközben, én megnézek egy csomó múzeumot meg híres helyet meg vásárolok... - tervezgette, aztán amikor meglátta, milyen arcot vágok, gyorsan hozzátette: - Esténként meg az első sorban fogok csápolni a koncerteken, és olyanokat bulizunk, hogy őrület!

- Én is így gondoltam – bólintottam, és rávetettem magam egy adag Edit-féle spagettire. Aztán Rika benyomott egy Arctic Monkeys albumot, és leültünk jól kibeszélni a hímeket.

- Olyan jó lehet neked Márkkal lakni – sóhajtott Rika.

- Tényleg jó, csak van egy olyan érzésem, hogy egy idő után pofátlanság ottmaradni, Andi meg nyilván nem fog elküldeni – nyammogtam a tésztámon.

- Jó, de mégis! Ha belegondolsz, a nap huszonnégy órájában együtt vagytok. Együtt is alszotok, meg minden! Hú, ha én Bálinttal aludhatnék...

- Amúgy, minden oké veletek, ugye? – kérdeztem meg, kicsit aggódva.

- Persze, persze. Aputok miatt szarul van kicsit, de most talált valami helyet ahol elvan, velem meg délután találkozik, meg néha itt alszik. Próbálok neki segíteni – márminthogy lelkileg.

- Ja, vágom.

- Na, de ha már alvás... történt valami? – vigyorodott el Rika.

- Még semmi – legyintettem. – Még nagyon új nekem a helyzet, tudod... Nem mintha nem bíznék benne vagy ilyesmi, csak meg akarom várni, hogy lecsengjen a cirkusz.

- Jaa...

Ezek után áttértünk az esti bulira, meg jegylezárásra, meg ilyenekre (Rika persze kitűnő, nekem meg gőzöm sincs, milyenek a végleges jegyeim). Nyolc körül elindultunk – full kisminkelve, Rika miniszoknyában és trikóban, én haspólóban és picsagatyában. A garázsba hirdettük a bulit, merthogy ez mégiscsak Alien-buli lesz, ugyebár. Mire odaértünk, a fiúk kipucolták az egészet, egy asztalra kirakták a piák és kaják egy részét, a dobokat és erősítőket meg behordták a lakásba. Az ajtó nyitva volt az utca felé. Lukács azt mondta, sokan leszünk.

Márk egy műanyagpohárnyi borral és egy hatalmas csókkal fogadott, én meg jól leütöttem, amiért elkente a rúzsomat. Erre ő megcsikizett, amiért összerúzsoztam. Van ez így. Szmájli.

Amúgy, tényleg irtó sokan lettünk. Meglepett, hogy ennyien nézik az együttes Facebook-ját, és ennyien eljönnek, csak azért, mert Lukács kiírta, hogy „Első hivatalos Naked Alien-parti. Ha elég alkoholt hoztok Lillinek, talán elénekel néhány dalt a pár héten belül megjelenő albumunkról". Na ja, Lukács megint két infót közölt egy posztban, totál természetesen.

Ami ennél is jobban meglepett, hogy egyik-másik rajongó (asszem, már használhatom ezt a szót) is hozott piát, és direktbe nekem adták oda. Én meg voltam annyira sóher, hogy minden eldugtam egy rekesz sör mögé, szűkösebb időkre. Jól jön majd az a két üveg Jack, egy üveg Finlandia meg Jim Beam a Szigeten. Kacsintós szmájli.

Lukács beállt DJ-nek, és nagyjából csak olyan számokat játszott, amiket mi hallgattunk. A bulim nagy része azzal telt, hogy táncoltam, ittam, és autogramokat osztogattam meg szelfiztem – de ahogy láttam, a másik háromnak is. Márkkal néha meglógtunk csókolózni, később (értsd: még pár adag vodka-narancs után) már azon kaptam magam, hogy vadul fogdossuk egymás egyes részeit.

Valamikor éjfél után a tömeg kikövetelt magának egy rögtönzött koncertet. Előszedtük a dobszerkót meg a gitárokat, és eljátszottunk néhány dalt. Bálint eléggé be volt már állva ahhoz, hogy a szövegei felét csak eldudorássza, a basszust viszont tökéletesen nyomta. Hihetetlen eufória volt egy garázsnyi (plusz egy kisebb utcaszakasznyi) ember előtt játszani és énekelni, leszarva azt, hogy éppen rontok-e, mert mindenki részegebb volt már annál, hogy ilyeneket észrevegyen. Rika egy hangszóró tetején ülve énekelgette a számainkat. Kétszer tapsoltak vissza, aztán Bálint elküldött mindenkit a francba. Persze senki nem ment el, csak ezentúl MCR-re meg Linkin Parkra ugráltunk. Nem emlékszem, mikor ment haza a sokaság, meg arra sem, hogy én mikor jutottam haza, de Márkon keresztbe fekve ébredtem – otthon.

Nem Márknál-otthon.

Otthon-otthon.