Naked Alien

#2

Reggel, mint minden reggel hullafáradt voltam, mégis úgy ugrottam ki az ágyból, mintha pók lett volna a párnán. Az amúgy nem zavarna különösebben, mert bírom a pókokat, de hasonlatnak jó volt.

Az a stratégiám, és bátran ajánlom bárkinek, hogy olyan zenét kell beállítani ébresztőnek, amit az ember utál, és az már elég motiváció reggel, hogy kipattanj az ágyból kinyomni. Utána meg hallgathatsz zenét fél napon keresztül, hogy az utált és idegesítő dal ne ragadjon a fejedben, mert az hatványozza az idegesítési faktort. Az én ébresztőm a Cheerleader, meg nem mondom, hogy ki énekli, de nem is vagyok rá kíváncsi. Úgy utálom, ahogy van, de cserébe jó fülbemászó. Eldöntöttem, hogy suliba menet AC/DC-t fogok hallgatni,.

Miután magamba döntöttem a szokásos fél liter kávémat (nincs annyi, csak egy nagy bögre), letusoltam, és megnéztem, apám hazajött-e egyáltalán. Tök olyan volt, mintha Bálinttal csak ketten laknánk otthon. Apuval laktunk, de konkrétan alig láttuk. Anyu meghalt pár éve. Mondjuk tíz.

Ott szuszogott az ágyán. Úgy döntöttem, nem érdekel mi van vele, rohantam öltözni. Fekete farmer, néhány szakadással a térdén meg a combján, fekete Fall Out Boy-póló, meg a magassarkú bakancsom, amit már két éve nyűvők, de még mindig jó rám, és imádom.

Ellenségem, a tükör felé vettem az irányt egy marokra való sminkcuccal. A hajam úgy állt, mint egy szénaboglya, de ez már a védjegyemmé vált. Kábé kéthetente szoktam fésülködni, ha már nagyon vészes a helyzet, de előfordul, hogy Rika matekórán nekiáll bontogatni a „rasztáimat", ha nagyon unja az agyát. Szóval most is kócos voltam, tépett mosogatólészőke szénaboglya Hayley Williams-jellegű vörössel az alján. Két perc múlva kész volt a sminkem is, ami abból állt, hogy feketével kihúztam a szemem, mondhatni, erősen. Nagyon erősen. És korrektorral elrejtettem a pattanásaimat. Gyorsan betettem még egy-egy fülbevalót az alsó két lyukba. A jobb fülemben csak három lyuk volt, a balban hat. Gyönyörködtem egy kicsit magamban, aztán felkaptam a koponyamintás Eastpak-táskát, és elindultam a suliba.

Tizenöt és fél évesen kilencedik osztályba jártam, ofkórsz. A metróban találkoztam Rikával, időtlen idők óta a legjobb barátnőmmel, és beszámoltam neki a tegnapról. Itt jegyezném meg zárójelben, hogy a barátságunkat még az sem cseszte tönkre, hogy Rikának volt egy (elég durva) One Direction meg egyéb ilyen nyál-korszaka. Hál'istennek nem tartott addig, hogy megkíséreljem megölni.

- Megint kóci vagy – köszöntött mosolyogva.

- Te meg göndör. – Ja, Rikának hatalmas, göndör barna lobonca van. Irigylem is érte, nem kicsit. – Mizu?

- Megnéztem tegnap a Facebookot, és megállapítottam, hogy a bátyád tetszene, ha nem ismerném.

- Lel... hát, asszem más is mondta már, hogy jóképű. És lehet is benne valami, ha csak arra gondolunk, hogy már a fél sulit megdugta – vontam vállat.

Rika ezen elröhögte magát, és kijelentette, hogy nem áll szándékában a bátyámmal elveszteni a szüzességét.

- Amúgy lesz Carbonfools-koncert jövő hétvégén, megyünk? – kérdezte. Az 1D és ilyen rémségek után sikernek számított Rikát átnevelni az ilyen átmeneti együttesekre, mint a The Carbonfools, Arctic Monkeys, meg hát Ivánék (a már említett Ivan & The Parazol). Shakiráékat persze megtartotta, de azok meg úgyse koncerteznek itt.

- Persze, ha van még jegy – bólintottam. – Fehér Balázs jól néz ki.

- Jajám – helyeselt.

Ekkor érkezett meg a metró. Három megálló múlva a sulinál voltunk, vagyis hát elég közel hozzá. De, tesi lévén az első óránk, sietnünk kellett. Na, ez a bajom a csütörtökökkel. Még föl se ébredek, és máris futhatom a kilométereket, vagy ugorhatok távolt, vagy mászhatok kötelet vagy mittudomén. A kötélmászást, mondjuk, szeretem, mert abban tényleg jó vagyok. Általánosban nem egy tesiórát lógtam el úgy, hogy fölmásztam a kötél tetejére, és kicsöngetésig ott maradtam.