Naked Alien

#9

Fogalmam sincs, mit csináltam egész héten. A szobámból csak vécére mozdultam ki, meg inni és naponta egyszer enni egy pirítóst. Amikor csütörtökön Rika átjött a tanulnivalókkal, aggódni kezdett, hogy eszem-e egyáltalán. Állítása szerint a felére keskenyedett az arcom, meg kilógnak a bordáim is. Én csak a vállamat vonogattam. Amikor levágta, hogy nem nagyon tud velem mit kezdeni, otthagyott, de azért a lelkemre kötötte, hogy a kliphez majd támadjak föl, vagy valami.

Úgyhogy aludtam, mint akit fejbe vertek, aztán szombaton hatkor felkeltem, és már hétre odamentem a graffitis helyre. Halkan bekapcsoltam az erősítőt, és bejátszottam magam. Gyakorolgattam egy kicsit, és el is énekeltem párszor, bár úgy beszéltük meg, hogy ez Bálint dala.

Háromnegyed nyolcra megjelent a bandám többi része. Lukács kocsijával jöttek. Nyolckor futott be a videózósember, aki a Cár Péter névre hallgatott. Számomra ez új volt, majdnem el is kezdtem nevetni, de a fickó morcos tekintetét látva megpróbáltam rendre utasítani az arcizmaimat. Tényleg úgy méregetett, mint valami trónról letaszított cár. Ezen megint majdnem elkezdtem röhögni, aztán erőszakkal apámra gondoltam, amitől kellően elkomorodtam.

- Beszéljük át gyorsan a forgatókönyvet. Szóval felvesszük négy kameraszögből az egész dalt, felveszünk egy-egy szögből néhány sort hangszerek nélkül, meg felvesszük a minisztorit, amivel nyilván mindenki tisztában van – nézett rám szúrósan. Megnyugtatott a tény, hogy ezek szerint múlt héten a drága bandám jól kibeszélt. Sebaj. Lesütöttem a szemem, úgyhogy Petike nagy leereszkedően elmesélte a klip sztoriját is. – Kisdrágám, fölébredsz egy matracon a romhalmaz fölső emeletén. Ne szólj bele, találtunk ott matracot. Igen. Folytathatnám? Nagyszerű. Szóval elég sablontörténet. Fölébredsz, a kiutat keresed, közben megtalálod a graffitiket, néha nekimész a falnak, csinálsz te is pár újat, és az utolsó egy Naked Alien – az a nevetek, nem? – logó lesz. Hoztunk festéket, meg kerestünk tiszta falat is. Remélem, tudsz graffitizni. Nem érdekel! Most tudni fogsz. Ugye, stúdiófelvételetek van a számról?

- Garázs-stúdió – félmosolygott Lukács. – Nem vészes minőség.

- Jó. Akkor kezdjük az első kameraállással.

Az oldalán lógó táskából előkapott egy kamerát meg egy állványt. Egyik sem volt túl nagy, de elég profin néztek ki. Mi beálltunk a hangszereinkkel (most persze itt volt Márk egész dobszerkója), Petike rendezkedett egy darabig, aztán beszámolt és elindította a felvételt. Mi az előre megbeszéltek szerint lassan fölemeltük a fejünket, Márk beütött négyet a kisebbik dobon, aztán játszani kezdtünk. Végigjátszottuk a számot, aztán full ugyanezt megismételtük egy másik, majd egy harmadik és negyedik kameraállásból is. Annyi volt a különbség, hogy a legutolsónál Petike elénk rakott egy szőrös mikrofont, hogy azért majd legyen viszonyítási alapja a mi felvételünkhoz.

Amikor már volt egy-egy videónk jobbról, balról, bal alsó sarokból, meg az egyik fal tetejéről, megbeszéltük, hogy melyik sorokat énekli el Bálint csak úgy külön, a Fuck the world-graffiti előtt, a fal tetején ülve, meg a fal tövébe rogyva. Rólunk, többiekről is kellettek ilyen felvételek, hogy minek, azt nem tudom, de majd biztos jó lesz. Valamint mind a négyünkről készült pár csak-úgy-játszogatunk-a-hangszerünkön-videó. Persze mind különböző. Lukácson nevetgéltünk egy kicsit, mert ugye ő csak belekever a számokba, gépen. És amíg nagyban készültek róla a képsorok, ő teljes nyugalommal pasziánszozott meg aknakeresőzött a laptopján. Amikor Petike úgy ítélte meg, hogy elég felvétel készült a zenélős részhez, elrendelt tizenöt perc kötelező pihenőt, úgyhogy addig elszaladtunk a két sarokra lévő vegyesbolthoz. Úgy tűnt, a fiúk megbékéltek, és Petike őket is legalább annyira lefárasztotta, mint engem. Főleg Bálint volt leamortizálódva. Meg is hívattam vele magam egy sonkás bagettre, ő meg vett hármat magának. Közösbe vettünk egy kétliteres vizet meg egy kólát, és Petikét kifigurázva visszabattyogtunk a graffitikhez.