Naked Alien

#34

Másnap mellette ébredtem, és ez önmagában annyi endorfint termelt bennem, amennyi másban egy év alatt nincs.

- Jó reggelt! – köszöntött, és egy puszit nyomott a homlokomra.

- Jó reggelt – motyogtam álmosan, és hozzábújtam. Ekkor tudatosodott bennem, hogy egyikünkön sincs ruha. Uppsz.

- Hé, nézd, mit adok? – tartott az orrom elé valami kicsi, ezüstszínűt.

- Nem hiszem, hogy újra meg tudok szökni – sóhajtottam, miután realizáltam, hogy mi van a kezében.

- Valóban nem, de bármikor itt alhatsz.

- Köszönöm! – suttogtam hálásan, és a markomba zártam a kulcsot.

Visszaaludhattam, mert amikor a legközelebb kinyitottam a szemem, Márk egyik kezében a kilinccsel, másikban egy bögrével ácsorgott a küszöbön.

- Nem akartalak felébreszteni – mondta halkan. – De hoztam neked kávét.

- Köszi. És rengeteg mindent kell megbeszélnünk – ültem fel, és beleittam a kávéba. – Még mindig pocsék!

- De most alig tettem bele cukrot!

Elnevettem magam, és odarántottam Márkot magamhoz. Mintha egy hónapot visszaugrottunk volna az időben: Márk mellett ébredek, és a kávéja még mindig túl édes. Pont, mint a készítője. Szmájli.

- Na, mit szeretnél megbeszélni? – kérdezte, és az ölembe hajtotta a fejét.

- Mit nem? – mosolyogtam.

- Ugye, nem bántad meg?

Mire rákérdeztem volna, mit bánhattam volna meg, leesett, mire céloz.

- Ha nem akarsz most ezután elhagyni, akkor nem.

- Nem hagylak el – könyökölt fel, és megcsókolt. Aztán visszafeküdt a combomra.

- Szóval. Miért bunkóztál?

- Mert így könnyebb volt. Ha félig-meddig sikerült elhitetnem magammal, hogy utállak, akkor nem kínzott annyira a bűntudat.

- Ha ennyire bántott, akkor miért vittél haza?

- Hogy megvédjelek...

- Tudom, tudom – vágtam közbe –, de miért nem tudtál előtte szólni?

- Mert eléggé ismerlek ahhoz, hogy tudjam, nem hallgattál volna rám.

- Talán – ismertem be, és folytattam a kérdezősködést. – És Bálint vagy Lukács miért nem mondhatta el?

- Azt akartam, hogy tőlem tudd meg.

- Sablon!

- De ha egyszer így van?!

- Csak hogy tudd, semmit nem bocsátottam meg...

- Ahhoz képest egész szépeket csináltál tegnap este!

- ...de ki tudsz engesztelni.

- Hogyan?

- Hosszú folyamat lesz...

- De mit csináljak?

- Öt AHS-évadnyi hoszú...

- Napasztmek. Sorozatot akarsz velem nézetni?

- Aha! – vigyorogtam.

- De akkor mást, az AHS-t már láttam!

- Teen Wolf?

- Semmivel nem tudsz rávenni, hogy vérfarkasokat bámuljak.

- Akkor marad Szirmai – vontam vállat.

- Az nem sorozat.

- Ne kötekedj! – csaptam le egy párnával, és ezzel el volt intézve.

Andival ebédkor találkoztam; négyszer is bocsánatot kért, amiért köcsög volt velem a telefonban, és elmondta, mennyire örül nekem, és hogy szabad bejárásom van a lakásba. Megköszöntem mindent, és kaja után eljöttem, hogy Rikával találkozzak.

A játszótéren futottunk össze. Elképesztően fájt szegénykémnek a feje (Bálinttal ketten eltüntettek egy egész üveg Finlandiát). Elmondtuk Ricsit mindennek, aztán Márkot is, aztán Márkból angyalt csináltunk, aztán beszámoltam Rikának az estémről. Újat nem nagyon tudtam neki mondani, de legalább én is tartottam a fogadalmamat, miszerint elmesélem neki az elsőt. Még egy közös téma a másik nyolcszázezer mellé. Mert amúgy Rikával csak a One Directionről és a hasnyálmirigyrákról nem tudok beszélgetni. Szmájli.