Naked Alien

#31

Reggelre megvolt az ötlet.

Először is, nem tudom, álmodtam-e, vagy csak úgy eszembe jutott és véletlenül nem felejtettem el.

Másodszor, fogalmam sincs, miért keltem föl fél hétkor.

A gépen gyorsan megkerestem a kiadó telefonszámát, és fittyet hányva a negyvenhét nemfogadott hívásomra, hívogatni kezdtem őket. Nem vették fel, gondoltam, még nincs bent senki. Negyedóránként hívtam őket, míg végül nyolckor valaki fölvette.

- Réber Zitával szeretnék beszélni – közöltem.

- Máris kapcsolom, de lehet, hogy kicsit várnia kell – mondta unottan a csaj, aki fölvette, aztán ideiglenesen megsüketült a vonal, majd pár perc múlva meghallottam Réber Zita szigorú hangját.

- Jó reggelt kívánok, Molnár Liliom vagyok, a Naked Alien együttes tagja, talán emlékszik rám.

- Hogyne, persze. A lemezmegrendelésüket most kezdjük legyártani, Égei úrral már megtárgyaltam a darabszámot is. Esetleg valami probléma merült fel?

- Ami azt illeti – Kifújtam a levegőt. Egy életem, egy halálom, ami kell, azt megdumálom. –, szeretnék még egyetlen számot rátenni a cédékre, a legvégére. Van felvételem, megoldható lenne, hogy ez még rákerüljön a lemezre?

Zita egy pillanatig csöndben maradt, aztán kételkedve kérdezett vissza.

- A társai tisztában vannak a kérésével?

- Igen – hazudtam.

- És akkor, már ne haragudjon, de miért nem Égei Lukács telefonált ez ügyben?

- Lukács azt mondta, ezt intézzem én. Ő ma valamilyen vizsgát tesz, ezért sem tudott volna ő telefonálni. Sajnálom, hogy az utolsó pillanatban jelentkezem a kérésünkkel, de tegnap született ez a döntés az említett számot illetően – hazudtam tovább csípőből. Egyébként, nem is volt akkora hazugság. Utolsó értesüléseim szerint Lukács tényleg német nyelvvizsgát ír.

- Ez esetben, ha egy órán belül megjelenik az irodámban, tárgyalhatunk. Megfelel?

- Tökéletesen. Ott leszek – ígértem.

- Viszontlátásra – mondta, és letette.

- Viszlát – dünnyögtem magam elé, és eleresztettem egy sovány félmosolyt. Gyorsan lezuhanyoztam, lemostam a három napja elkenődő sminkemet, feltettem egy újat, és az első busszal elmentem a kiadóba.

Réber Zita meghallgatta a dalt, megjegyezte, hogy szar a minősége és nincs benne káromkodás, aztán lemásolta a gépére, föltette valami központi szerverre, elintézett két telefont, aztán közölte, hogy a dal rajta lesz a bolti cédéken. Majd kezet ráztunk, és udvariasan kipaterolt az irodából.

Odakint valahogy jobban éreztem magam. Sütött a nap, rohadt meleg volt, mindenki a nyári szünetét élvezte. Úgy döntöttem, a Duna-part tökéletes hely arra, hogy az ember a saját számait hallgatva magányosnak érezze magát.

Persze volt egy Rikám meg egy Bálintom, sőt, még egy Lukácsom is, de rettenetesen hiányzott Márk. Legszívesebben leszúrtam volna magam; ha betartom a legfontosabb első számú szabályomat (Bandataggal nem járunk!), most nem tartanék itt.

A metrón megismert két csaj, és alá kellett írjam a telefontokjukat, de aztán volt időm gondolkodni. Márkon persze, apám nem érdekelt. Eszembe jutott, hogy mivel továbbra is alig van otthon, gond nélkül meg tudnék lógni megint, de ezúttal nincs hová mennem. Rikáékhoz nem tudnék bepofátlankodni, öten vannak. Bálint bandája külön eset. Ha olyanok, mint a bátyám, még mindig jobb otthon. Lukácséknál tízkor takarodó van. Na jó, költői túlzás volt, talán van az éjfél is. A garázsban elalhatnék egy darabig, de az tulajdonképpen Márkhoz tartozik.

Apropó, a cuccaim nála vannak!

Megnéztem a kulcsaimat; Márk levette róla a lakáskulcsukat. Föl kellett hívnom Andit. Ő azt mondta, Márk az összes holmimat átvitte a garázsba, oda menjek értük. Az ő hangja is hideg volt, és amint válaszolt a kérdésemre, le is tette. Ha ő is utál, én rontottam el valamit. De mit? Semmit nem csináltam! Talán a lemezavató bulin, részegen csináltam valami olyat, amiért már ki lehet dobni? Nem értettem.

Elmentem hát a garázshoz. A megszokott kartondobozom mellett ott feküdt a sporttáskám meg a koponyás hátizsákom, és keresztbe rajtuk a gitártokom. A sarokban megtaláltam az elrejtett piákat, bevágtam őket az egyik táskába, és mindent hazavittem. Aztán fölszálltam a gördeszkámra, és meg sem álltam a parkig. Élveztem, ahogy az amúgy mozdulatlan levegő a sebességtől menetszéllé válva belekap a hajamba, és a testemre szorítja a Grenma-trikót.

A pályára érve három alak rohant felém kiabálva.

- Tső, rocksztár, merre jártál? – ordította nekem Nick már messziről.

- Úgy eltűntél, azt hittük, már nem mutatkozol magunkfajta csóró deszkásokkal – nyújtotta a kezét Titi. Lepacsiztam a fiúkkal, és próbáltam az összes kérdésükre válaszolni.

- Állati sűrű volt az elmúlt pár hét, bocs, hogy nem jelentkeztem, apám gáz, elhúztam otthonról, aztán szakított velem a srác, akinél voltam, most megint apámnál vagyok, jövő héten kijön az album fizikai formátumban, és nem buktam meg semmiből – soroltam, és az ujjamon számoltam, minden kérdésüket megválaszoltam-e.

- Wow, milyen srác? – kérdezte Isti.

- Márk, ismeritek – vontam vállat, és igyekeztem lenyelni a gombócot a torkomban.

- Mééér, mi történt? – karolta át a vállamat Nick. Marha jól esett a gesztus, de nem akartam bőgni, úgyhogy elintéztem annyival, hogy nem akarok róla beszélni.

Ezek után ugrándoztunk egy kicsit, egészen sötétedésig, aztán elmentünk mekizni (igaz, hogy Burger Kingbe, de én még ott is képes vagyok mekizni). A srácok nagyon földobták a napom. Nick megmutatta Facebook-on az új barátnőjét, valamilyen Viki, nem nagyon figyeltem, mert a képek alapján kábé annyira lehetett eredeti, mint a legújabb divat utáni bőrdzsekije. Azért persze megdicsértem, mert jófej vagyok, aha persze, és szépségemnél csak a szerénységem nagyobb. Amikor tízkor kivágtak minket a mekiből (Burger Kingből, tökmindegy), a fiúk elmentek a maradék pénzükön piát vetetni valakivel, én meg hazahúztam. Otthon beraktam a Placebo-kazettát, kiszámoltam, hogy Márkkal pontosan tizennyolc napot voltam együtt, és megint bőgtem egy jóízűt.