Naked Alien

#13

Rikával mindketten tévedtünk. Másnap reggel Márk a padomon ült, és már készültem elzavarni, amikor egy öleléssel fogadott. Leblokkoltam, Rika értetlen arccal állt, én meg kérdő tekintettel néztem Márkra, amikor elengedett.

- Jó reggelt! – mosolygott rám, és kezdett állati rossz érzésem lenni. Már attól tartottam, hogy bemesélte az osztályomnak, hogy járunk vagy ilyesmi.

- Neked is – mosolyogtam vissza, de szerintem inkább vicsorgásnak lehetne nevezni, amit produkáltam. – Mi járatban itt? – mutattam a padra, amiről látszólag esze ágában sem volt fölkelni.

- Hát, téged vártalak.

- Úgy látom, addig sem unatkoztál – mondtam az osztály kétharmadára célozva, akik Márk körül álltak-ültek, aztán hátat fordítottam neki, és Rikával kezdtem el beszélgetni kémiaháziról meg miegyébről. Á, dehogy volt erőltetett. Cseppet sem.

- Lilli, hallottál az új bandáról? – kérdezte Márk, mire felkaptam a fejem.

- Mi?

- Új banda alakult a suliban. A tizedikben. Elvileg punkok, vagy valami ilyesmik. Magyarul írják a számaikat. Majd délután küldök linket, ha akarod. Már van egy egész számuk – mesélte röhögve.

- Aha, oké, kösz – fordultam meg újra. Nem tudtam, mit gondoljak.

- Gondolod, hogy titeket akarnak überelni? – kérdezte Rika félénken.

- Fene tudja – vontam vállat. – Amúgy most mi a rák van? Most idegelni akar, vagy hirtelen tényleg ekkora spanok lettünk? – böktem Márk felé.

- Őszinte leszek: halványlilám sincs. De úgyis kaptam öregapáméktól egy pszichológiai könyvet, ha akarod utánanézek. De nem hiszem, hogy Márk viselkedését az alapján ki lehetne elemezni...

- Egyetértek.

Becsöngettek, és a nap hátralévő részében Márkon töprengtem. Vagy tetszem neki, vagy nagyon ki akar velem cseszni, vagy fogalmam sincs. Majd kiderítem. Bármit is tervez velem, nem fogok hozzá asszisztálni.

Új dalt nem tudtam írni, még ötletem sem volt. A hetem a már meglévő számok próbálásával, sorozatokkal, MCR-rel és chateléssel telt. Istiék zaklattak, hogy hova tűntem, hiányzom a pályáról. Mondtam, hogy kicsit besűrűsödtek a dolgaim, de majd megyek. Néhány hét múlva.

Szombaton kettőkor megint ott találtam magam a hintánál, és azon gondolkoztam, hogy fogalmam sincs, hol lakik Márk. Annyit tudtam, hogy az anyjánál, kicsit messzebb, úgyhogy úgy döntöttem, jól van így ez a hintánál találkozás. Ezúttal Blink-182 pólóban érkezett, gördeszkával. Most rajtam is csak egy póló volt (amúgy AC/DC-s). Egymást előzgetve és trükközgetve jutottunk el a villamosmegállóig, majd a leszállást követően a parkig. Évyék már régi ismerősként üdvözöltek. Új trükköket mutattak, én is mutattam párat, és jókat röhögtünk egymáson és saját magunkon is, amikor valaki elesett. Engem egyszer Márk el is kapott, amikor kiszaladt alólam a gördeszka. Egész végig nem tágított mellőlem, egyszer meg is súgta, hogy azért nem, mert félt Vidáktól. Nem tudtam, képzeljek-e többet a helyzetbe, mint amiből állt, de úgy döntöttem, nincs értelme.

Baum Kittynek volt egy mini hangszórója, ami a méretéhez képest iszonyú hangerőn szólt, úgyhogy felváltva dugtuk rá a telefonjainkat, és hallgattuk a zenéinket. Lefoglaltunk egy pályarészt, és nagyon jól elszórakoztunk. Fél nyolcra járt, amikor csöpörögni kezdett az eső.

- Nem vagyunk cukorból! – ordította Iván, és felugrott egy korlátra. Addigra azonban már úgy szakadt az eső, hogy semeddig se láttam, és Iván jól elcsúszott a vizes korláton. – Aú! – nyögött fel, és fekve maradt.