Naked Alien

#28

Totál pánikba estem. A szobámban voltunk, az ágyamban. Az ajtó csukva, teljes csönd az egész lakásban. Nagyon lassan és hangtalanul megmozdultam, és megböködtem Márkot, hogy ébredjen fel. Nem tette.

Egyre inkább kapkodtam a levegőt. Idegen volt a hatalmas ágy, a bakelitlemezből készült falióra (11:30), idegenek a falak a képekkel és dalszövegekkel. Nem tudtam, hogy kerültem oda. Végigvágtatott az ereimen az adrenalin, és nem éreztem még a fejfájást sem – pedig biztos voltam benne, hogy fáj a fejem.

Végül bal kezemmel megcsikiztem Márkot, a jobbal pedig beletenyereltem az arcába, és ettől végre magához tért. Befogtam a száját, és halálra váltan suttogtam:

- Mit keresünk itt?

Megrázta a fejét, és lefejtette a kezemet az arcáról.

- Nem tudom.

- Itthon lehet apám?

- Nem tudom.

- Meg tudunk lógni?

- Nem tudom! – kiáltotta el magát. És, mintha ez lett volna az előre megbeszélt titkos jel, kivágódott az ajtó, és betrappolt apám.

- Megvagy! – ordított rám, és nekem szegezte a mutatóujját, mint valami zsé-kategóriás rajzfilmben. Ha éppen nem félek annyira, mint még soha életemben, akár viccesnek is tarthattam volna a jelenetet.

- Csakhogy végre itthon vagy! – folytatta apám, még mindig mutogatva. – Ideje volt!

- Én nem tudom, hogy kerültem ide! – mondtam remegő hangon.

- Ne is, nehogy magadtól idetold a képedet! Kinek képzeled magad, hogy csökött tizenöt évesen eltűnsz itthonról, és egy ilyen alakkal lófrálsz, aztán úgy cipelnek haza hullarészegen?

- Nem tudom, ki hozott ide! – sírtam. Nem akartam sírni, de még a könnycsatornáim is bepánikoltak, és bőgni kezdtek.

- Tudod te, milyen kurva jó érzés egy apának ezt hallgatni? Hogy a gyerekei meglógnak, aztán kijelentik, hogy nem akartak hazajönni? Hát majd legközelebb nem iszod le magad ennyire, és legalább odafigyelsz, hogy a drága barátod (ilyen megvetést se hallottam még a hangjában) hazahoz-e, vagy a saját lakásába!

Döbbenten fordultam hátra Márk felé.

Hogy fájt-e, amit hallottam? Persze. Az fájt, ahogy beszélt rólam? Áh, törődöm én vele? Ugyan. Az fájt, ahogy Márk nézett rám? Hogy nézett rám? Úgy, mint akit éppen egy alkoholista, agresszív férfi rágalmaz? Vagy úgy, mint akit szíven ütöttek a szavai? Esetleg majd-később-megmagyarázom-mert-ez-nem-egészen-így-volt-nézéssel? Dehogy.

Úgy nézett rám, mint aki éppen végrehajtotta a küldetését. Ha volt is bűntudata, nagyon jól palástolta.

Elhúzódtam tőle. Elkapta a csuklómat, de kitéptem a szorításából. Nem próbálkozott újra. Szépen fölállt, megkerülte apámat, és kisétált a szobából. Aztán a lakásból. Patakzottak a könnyeim, és nem kaptam levegőt. Bekucorodtam az ágy sarkába, és hallgattam, apám mi mindent vág még a fejemhez. Elmondott mindennek. Elég durván lecseszett. Nagyjából ezekért:

1. Amiért pasim van;

2. Amiért megpattantam otthonról;

3. Amiért együttesem van;

4. Amiért szarok a jegyeim;

5. Amiért levideóztuk és föltettük a YouTube-ra;

6. Amiért Bálint még mindig nem tudja, mit kezd magával;

7. Amiért úgy nézek ki, mint egy utcalány;

8. Amiért albumot fogunk megjelentetni;

9. Amiért multilanguage káromkodok;

10. Amiért túl sok kávét iszom;

11. Amiért bulizni járok.

És mindent nagyjából kétszer-háromszor mondott el. A dolgoknak csak egy része jutott el a tudatomig, mert arra próbáltam koncentrálni, hogy levegőt kapjak, és valahogy eltüntessem azt a hatalmas, hideg valamit, ami beszorult a szegycsontom alá, és annyira fájt, mint még soha semmi. Apám kiüvöltözte magát, aztán rám vágta az ajtót. Én ott maradtam az ágy sarkában. Összekucorodva nagyjából akkora lehettem, mint az iskolatáskám.

Fájt. Szörnyen. Borzasztóan, rettenetesen.

Hogy tehette ezt velem Márk? Rikán és Bálinton túl az egyetlenegy, akiben bíztam. Akit szerettem. Ennyi lett volna? Máris megunt, és úgy döntött, így a legegyszerűbb? Hogy hazahoz? Az összes cuccom nála maradt. A szívem nála maradt. A józan eszem is nála maradt.

Hogyan...

Órákon keresztül csak egy fulladozó, szipogó kupac voltam összetört szívvel és álmokkal. Órák múltán is csak azért hagytam abba a fuldoklást, mert elaludtam.