Naked Alien

#8

Pénteken suli után hazahurcoltam magammal Rikát, hogy együtt készüljünk a Carbonfools-koncertre. Különösebben mondjuk nem kellett rá készülni, csak átöltözni meg hatszázharmincnyolcszor újrasminkelni, mert biztos mindig elrontottunk valamit. Vagy csak el akartuk ütni az időt, de úgy, hogy ne felejtsünk el időben elindulni. Lényegtelen. Rika amúgy nem egy nagy sminkes, mert alapból elég szép és jó bőre is van, de most a szempillaspirált megtoldottam neki egy tusvonallal, és kimondottan büszke voltam magunkra. Rá azért, mert jól nézett ki, magamra meg azért, mert miattam nézett ki jól. Örültünk egy sort magunknak, lőttünk pár szelfit, aztán szedelőzködni kezdtünk, és másfél órával korábban el is indultunk. Húsz perc alatt odaértünk (BKV, we love you forever!), aztán letáboroztunk a színpad előtt, már amennyire ez a fanatikus rajongóktól lehetséges volt. Elbeszélgettünk pár alakkal, akik a közelünkben álltak vagy közlekedtek, meg hülyéskedtünk ahogy szoktunk, elvoltunk. Tizenegy perces késéssel kezdődött az egész, Rika néhány számot levideózott, és ragaszkodott hozzá, hogy belevigyorogjak a felvételeibe. A vége úgyis az lett, hogy mindketten nyelvünket nyújtogatva röhögtünk a kamerába, aztán szerencsétlenkedtünk egy darabig, amíg újra Fehér Balázst vette Rika Sonyja. Újfent megállapítottuk, hogy Fehér Balázs jóképű, aztán tovább őrültködtünk. Amikor vége lett, hazabuszoztunk. Nem számított, hogy fél tizenkettő van, biztos voltam benne hogy egy csapat kommandóssal szemben is meg tudnám védeni magunkat, ha úgy hozza a balszerencse. Rika zsebében ott lapult a paprikaspray, én meg harmadikos korom óta bicskával szaladgálok, és jártam karatéra. De lehet, hogy judo volt, nem emlékszem. Valami verekedős.

Rika persze nálunk aludt. Mondjuk az „aludt" túlzás, inkább csak szunyókált. Fél ötkor döntött úgy, hogy most már alszik, és nyolc óra ötkor ébredtünk Gerard Way hangjára. Eltartott egy darabig, mire magamhoz tértem, és leesett, hogy hívnak. Félkómásan vettem fel, de beleszólni nem volt időm, mert Lukács ordított bele a telefonba. Szerintem még sosem hallottam 60 decibelnél hangosabban beszélni, most viszont igencsak kikelt magából.

- Hol vagy? Forgatás van, csessze meg! Megbeszéltük, hogy nyolc előtt öt perccel itt vagyunk! Ha kettő percen belül nem érsz ide, fújhatjuk az egész klipet!

Hiába próbáltam neki megmagyarázni, hogy békésen aludtam, mert nekem senki szólt a forgatás időpontjáról, és két perc alatt még teleportálva se érnék oda. Azt tudtam, hogy a graffitis helyre kell menni, mert azt már a fotózáskor eldöntöttük, úgyhogy sűrű bocsánatkérések közepette hazaküldtem a még félig alvó Rikát, vetettem egy pillantást a kócos, riadt és elfolyt szemfestékű lányra a tükörben, és elrohantam. Mondjuk 25 perc múlva ott is voltam. Bálint, Lukács és Márk dühösen, elkeseredetten és letörten ücsörgött az egymással szemben lévő két falmaradványon. Nem mertem a szemük elé kerülni. Legszívesebben elsüllyedtem volna, de komolyan. A videózósember, ahogy én hívtam, valószínűleg otthagyta őket. Elég türelmetlen fickó lehet, gondoltam, de ez nem javított a helyzeten.

- Hogy felejthetted el? – kérdezte Lukács halkan és csalódottan, amikor közel értem. Megálltam közöttük lehajtott fejjel, és vártam, hogy üvöltsenek. De nem tették, amitől csak még rosszabb lett az egész.

- Tessék, itt vagyok. Mondjatok már valamit! Csesszem meg, vagy valami! – sziszegtem. Nem mertem hangosabban megszólalni, mert féltem, hogy elbőgöm magam. Nem szóltak, ami a bátyámtól nagyon-nagyon szokatlan volt, úgyhogy egy idő után felnéztem. Bálint a földre meredt, Lukács a telefonját nyomkodta, Márk pedig rám meredt. Valami megvillant a szemében, amit nem tudtam hova tenni. Majdnem mosolygott, de dühös is volt egy kicsit. Aztán rájöttem, mit láttam. Elégedettséget.

- Te? – kérdeztem elcsukló hangon.

Nem válaszolt.

- Lukács, nem tudom, mikor beszéltük meg ezt az időpontot, de nekem nem szólt senki. Nem mentegetőzni akarok, vagy ilyesmi, de tényleg nem tudtam róla – bátorkodtam megszólalni, mert úgy éreztem, megőrülök, ha senki nem mond semmit. Lassan már voltban lehetett volna mérni a köztünk vibráló feszültséget.

- Tegnap, amíg te buliztál, vagy a jóég tudja, mit nem csináltál, mi klipforgatókönyvet írtunk a garázsban. Megdumáltam a sráccal, aki a videót csinálta volna, hogy ma felvesszük az egészet. Úgy ítéltük meg, egy nap elég, mert nem profi klip lesz. – Hirtelen elhallgatott, mintha ráébredt volna, hogy túl sokat mondott ahhoz képest, hogy nem vagyunk beszélő viszonyban. Végül azért még hozzátette: - Nem tudtunk elérni. Bálint nem is találkozott veled, reggel amikor indult, azt gondolta, már úton vagy ide. Márk mondta, hogy szól neked. Írt Messengeren meg SMS-ben meg hívott is, de nem vetted föl.

- Nincs is meg a száma – dünnyögtem.

- De nekem megvan a tiéd – mondta halkan Márk. – És nézd meg a Messengert. Írtam, csak te baszol megnézni.

Nem mertem megnézni, mert féltem, hogy igaza van. Nem fogadott hívásom viszont egy darab nem volt, meg üzenetem sem, ebben egészen biztos voltam. Megnéztem a buszon. Ilyen alapon feltételeztem, hogy Messengeren se kaptam semmit. Márk ki akart velem cseszni. Sikerült, mert rohadtul éreztem magam.

- És akkor... - Fájt föltenni a kérdést. – Nem lesz klip?

- Intézkedem, látod? – emelte föl a telefont tartó kezét Lukács kissé ingerülten. – A srác be van táblázva, és sikerült elég rendesen kiakasztani, de ha meg tudom kicsit puhítani, jövő szombaton ugyanebben az időben forgatunk...

Álltunk-ültünk még egy darabig, aztán Bálint egy hang nélkül elindult a legközelebbi buszmegálló felé, mi meg követtük. Lemaradtam Márk mellé. Nem akartam pukkancskodni, csak annyit mondtam:

- Nem volt rossz húzás, de legközelebb úgy intézkedj, hogy csak velem csessz ki, és ne az egész bandával. Köszöntem.

Délután alig győztem Rikától bocsánatot kérni, amiért reggel tulajdonképpen kiraktam, de nem egy haragudós típus, és amikor meghallotta, mi történt, még ő kezdett el sajnálkozni. Arany Rikám. Mihez kezdenék nélküle? Ő a legjobb, és igazából az egyetlen barátnőm. Az összes ismerősöm, akinek a hozzám fűzött kapcsolatát jellemző szóban benne van a „barát", az ellenkező nemhez tartozik. De sose hiányoztak a barátnők az életemből. Elvoltam Rikával meg a gitárjaimmal.

Olyan pocsékul voltam egész hétvégén, hogy még gitározni se volt kedvem. Pokrócba burkolózva kucorogtam az ágyamban, és végignéztem az egész sorozat Death Note-ot, 2 évad Dr. Csontot, meg az Arthur és a villangók trilógiát. Ismét megállapítottam magamban, hogy az első rész a legjobb. Szerintem a megjelenése óta az a kedvenc mesém.

Hétfő reggelre még a hasam is megfájdult, és délután volt, mire összeszedtem magam annyira, hogy felkerekedjek, és elmenjek az orvoshoz legalább két nap igazolásért. Megvizsgált, összevissza beszélt valami serdülőkori intenzív hangulatingadozásról, vitaminhiányról meg érzelmi túlterheltségről és magnéziumszintről, aztán írt egy igazolást egész hétre, kijelentette, hogy több gyümölcsöt kéne ennem, és hazaküldött. Ennyit doktorbácsi drágáról.