Naked Alien

#30

A következő látogatóm Bálint volt. Erre abból jöttem rá, hogy amikor legközelebb magamhoz tértem, egy cédétok volt a fejem alatt. Kibontottam, és a mi cédénk volt. A Naked Alien-lemez. Elképesztően jól nézett ki fizikai valójában. Egy zöld post-it volt ráragasztva, Bálint macskakaparásával ez állt rajta:

Végre megvan! Én kurvára örülök. Majd térj visza azért, ok? Hivj ha oké vagy. Szerdán már gyártanak. Márk fasz. Lógj meg ha tudsz. Szar egy hejzet de old meg.

Bálint tőmondatai és pocsék helyesírása rávett, hogy kimásszak az ágyból, és két napja először egyek valamit. Legyűrtem egy fél kiflit és egy csésze tejet, aztán visszafeküdtem. Nonstop azon járattam az agyam, hogy vajon mi vitte rá Márkot, hogy ezt tegye velem. Egyre elvetemültebb ötleteim támadtak, de mindegyiket elvetettem.

Valamikor este (azért gondolom, hogy este, mert már sötét volt) fölkeltem, hogy megnézzem a jegyeimet. Nagyrészt hármas-négyes, a szokásos. Már vissza indultam vissza az ágyhoz, de megakadt a szemem egy másik lapon. Márk írása volt az.

Kipislogtam a könnyeket a szememből, és elolvastam. Tényleg dalszöveg volt, de valami új. Vagy nem Alien, vagy Márk azóta írta, amióta befejeztük a lemezt. Bekapcsoltam a laptopom, és rákerestem a szövegre. Semmi. Tehát Márk írta. És minél többször olvastam el, annál inkább megszólalt bennem egy dallam. Az első gitárom a maga behangolhatatlanná vált húrjaival az ágy alatt volt, jobb híján ezt vettem elő, és kezdtem pengetni. Rettenetesen szólt, de én azt hallottam, amit hallani akartam. Magam elé tettem a papírt Márk gyönyörű betűivel, és énekeltem a dallamot – a magam rekedt, elgyötört hangján.

I love everything

Everything that I need

I love myself but

Hate what I'll be

I love something

I maybe love you

I love all that I need

Beside the truth

-

I think I'll be mad

I know I can't change

I'll always be bad

And maybe insane

I'm sad and I'll never be happy again

If someone wants to kill me, let him

Tudtam, hogy a szöveg nekem szól. Nem tudom, mikor tette Márk a zsebembe, de ezzel üzent nekem, a maga sajátos, érthetetlen nyelvén, én pedig megénekeltem, a saját nyelvemen.

Vasárnap reggel óta először nem csak egy 153,5 centis sejtcsoportosulásnak éreztem magam, hanem – ha összetörtnek is, de – Lillinek. Kiosontam a szobámból, és járőröztem egyet a lakásban. Egyedül voltam. A torkomban dobogó szívvel nyitottam be a hálószobába.

Tízéves korom óta nem jártam ott. Nem sokat változott, csak apa kicsit bemocskolta. A szemközti falnak támasztva ott állt anya gitárja. Ezért jöttem.

Sikerült átcsempésznem a szobámba. Ahogy a kezembe vettem, ismét fojtogatni kezdett a sírás. Olyan közel éreztem magam anyához, mint már régóta nem. Megpengettem a húrokat – olyan volt, mint egy sóhaj, pedig csak egy a-moll akkordot játszottam. Kicsit elvesztem a hirtelen rám törő emlékekben: ahogy megkapom az első gördeszkámat, az első gitáromat anyától, ahogy szánkózunk, ahogy befonja a hajam, ahogy kakaót készít este. Aztán félig-meddig összeszedtem magam, gyorsan behangoltam a gitárt, és akkordokat kerestem a dallamomhoz.

Valahogy annyira szívből szólt az egész, annyira élettelien. Mintha anya énekelte volna Márk gondolatait az én hangomon, nekem. Úgy éreztem magam, mint aki be van szívva. Fogtam a telefonomat, és sima hangrögzítővel felvettem, ahogy a frissen kitalált gitárkísérettel eléneklem Márk sorait. Aztán elénekeltem újra és újra és újra. Aztán apa hazaért, kivette a gitárt a kezemből, rendesen felpofozott, és ordítozott velem egy sort, amiért „be mertem mocskolni anyám gitárját". Visszabújtam a sarokba, és álomba sírtam magam.