Naked Alien

#20

A forgatás szombat reggel kilencre volt megbeszélve. Úgy volt, hogy a Moszkván találkozunk (nekem már csak Moszkva marad, fogalmam sincs, ki az a Széll Kálmán), mert Lukácsnak bejött az erdős ötlet, és egyikünk se talált volna oda, ahova a videózósember a forgatást szervezte. Annyit tudtam, hogy az emberünket Szemerics Alexnek hívják, és Lukács már beszélt vele. A Moszkva téren találkoztunk, ezúttal hangszerek nélkül, úgyhogy Alexestül tudtunk menni az erdőbe. Szóval kilenckor a tér közepén szobroztunk, és egy bizonyos Alexre vártunk, akit Lukács is csak ímélről ismert.

- Hali, Alien! – köszönt ránk valaki. Megfordultam, és rohadtul meglepődtem, mert Alex amúgy kicsit sem volt Alex. Maximum Alexa. Sony oldaltáska a cuccnak, tetőtől talpig Bershka szerelés, és vasalt barna haj. Se smink, se hajfesték, természetes szépség, meg az a jól-néz-ki-és-állati-jófej-is dolog, amiért a pasik bolondulnak. Persze irigykedni kezdtem, nem is kicsit, és valószínűleg kritikusan végigmértem, mert csak rám nevetett, és kezet nyújtott. – Szemerics Alexandra. Ne nézz már így rám, van barátom, békén hagyom a bandádat! Lilli, ugye? De jó a hajad!

Próbáltam még kicsit savanyú fejet vágni, de Alexandra annyira könnyed volt, hogy akaratlanul is rámosolyogtam. Aztán végignéztem a társaságon. A fiúk arcára ráfagyott a mosoly a „van barátom" kijelentéstől, hozzáteszem, a háromból kettőnek van barátnője. Oldalba könyököltem Bálintot, aki ettől kicsit magához tért, és elkezdte Lukács kocsijához terelgetni a videózósembert. Vagy lányt.

- Amúgy sokan néztek már fiúnak? – érdeklődött Márk. Ami fura volt, hogy nem úgy, mintha próbálkozna nála, hanem őszinte érdeklődéssel.

- Hát nézni nem sokan, remélem! – nevetgélt Alex. – Az igazság az, hogy nagyon nem bírom az Alexandrát, mert hosszú, a Szanditól a hideg kiráz, és van két bátyám, akik ötévesen nemigen tudtak mit kezdeni egy kishúggal.

- Ismerem az érzést – dünnyögtem. Bálint próbált a saját képére formálni, amikor épp nem bokszzsáknak használt. Néha még most is megkapom, hogy „fiúslány" vagyok. But no prob.

A kocsiban Alex bepattant előre, és navigált Lukácsnak. Közben kikristályosítottuk a klipsztorit, és Lukács tisztázta az árakat is. Öt előtte, öt utána. Mire az erdőbe értünk, levágtam, hogy hatványosan jobban jártunk, mint anno Petikével.

A hely, amit Alex kinézett, kicsit a Paramore Decode-klipjéhez volt hasonló, csak kevesebb vámpírral. A forgatás nagyjából hasonlóan zajlott, mint a legutóbbi, csak most az egész történet abból állt, hogy ki-be mászkáltunk az árnyékokból, bozótosokból, néha felültünk-egy-egy fára, énekeltük a számot, Bálint léggitározott, meg egy helyen sprintelnem is kellett cikkcakkban a fák között. Tök jól szórakoztunk, messze nem olyan savanyúan, mint Cár Péterrel, viszont még mindig nem nagyon értettem, miért lett jó a Sorryhoz az erdős téma. Talán amikor leírtam ezt Lukácsnak, elég párhuzamot talált az ötletem meg a dal „There's a forest in my mind, a motherfucking jungle" sora között.

Lényegalényeg: délután háromra elég anyag volt, amiből Alexszel közösen összerakhattuk a klipet. (Hja, Alex jobban szeretett a megrendelőkkel együtt dolgozni, hogy elkerülje a félreértéseket. Amúgy nincs bajom vele. Szmájli.) Szóval vasárnap délután letáboroztunk a garázsban, és munkához láttunk. Sima fekete pólót viseltem „Me? Sarcastic? Never" felirattal, amivel előző nap leptem meg magam, utóhúsvéti ajándékként.

- Na akkor, még egyszer utoljára beszéljük át – javasolta Alex.

- Azzal kéne indítani, hogy egyszerre előtűnünk az árnyékból. Utána felváltva jöhetne Bálint éneklése, meg az egész mozgolódás, amiről a klip szól. A vége meg ugye az, hogy Lilli fut, aztán leesik a kamera, és a logó van a földön – mondta Lukács. Már el is felejtettem azt a képsort. Egy kitépett füzetlapra lefirkáltam a logót, és a kamera „leesett" (lófaszt esett, baromi drága cucc), és úgy állt meg, hogy az avarban pont látszott a papírfecni. – És persze az egész fekete-fehér – tette még hozzá.