Naked Alien

#39

Fáradtabban ébredtem, mint ahogy aludni mentem, ráadásul Márk sem volt mellettem. A szemem dörgölve csoszogtam ki a konyhába, ahol nagy meglepetésemre Márk és Andi várt rám.

- Boldog szülinapot, Tökmag! – köszöntött Márk. Megcsókolt, és a kezembe nyomott egy bögre kávét.

- Hűha... Köszönöm! Ha nem szólsz, totál kimegy a fejemből, hogy lényegében betöltöttem a tizenhatot.

- Isten éltessen! – mondta Andi, és adott két puszit. – Hogy aludtál?

- Vacakul.

- Biztos izgultál a koncert miatt, és azért.

- Meglehet – mosolyodtam el, és belekortyoltam a kávémba.

Márk a konyhapultnak dőlve figyelt.

- Az ajándékodat meg kell keresned.

- Ajándékot is kapok? – kiáltottam fel meglepetésemben. Sírásközeli állapotba kerültem attól a kedvességtől, amiben anya halála óta nem volt részem.

- Hát már hogy a fenébe ne kapnál? – nevetett fel Andi. – Nincs szülinap ajándék nélkül. Előbb az enyémet keresd meg, mert nekem mindjárt mennem kell dolgozni.

Elindultam hát a lakásban. Bekukucskáltam a konyhaszekrénybe, a hűtőbe, az előszobába, körülnéztem a nappaliban és Andi szobájában is, de nem találtam semmit.

- Segítsetek!

- Oké, akkor hideg-meleg. Arra egészen hideg – navigált Andi. – Arra megfagytál! Jó, most kicsit melegebb... Megint hűl... Arra melegszik, egyre melegebb, forró! Megtaláltad! Boldog születésnapot!

Egy ezüstszínű csomagolópapírba tekert dolgot tartottam a kezemben, amit a tévé mögötti vázába gyömöszölve találtam. A papírt letépkedve egy „Lilli, the Alien Princess" feliratú fekete trikót tartottam a kezemben.

- Tetszik? – kérdezte Andi.

- Szóhoz sem jutok – nyögtem ki. – Imádom! Nagyon köszönöm!

A nyakába ugrottam, a könnyeimmel küzdöttem.

- Na, nekem mennem kell, este mindenképp megnézlek benneteket! Lilli – fordult felém –, ne izgulj, jók lesztek! És boldog szülinapot még egyszer!

- Most az én ajándékomat keresd meg! – mondta Márk.

Akármerre kószáltam a lakásban, mindenhol hideget mondott. Időbe telt rájönnöm, hogy az ő ajándéka valószínűleg a zsebében van. Benyúltam a zsebeibe, és az egyikben találtam is egy apró, fekete tokot.

- Hű, mi ez? – tudakoltam, miközben kibontottam. Három összefont fémhuzal esett ki a tasakból.

- Karkötő – magyarázta Márk. – Gitárhúrokból csináltam, remélem, tetszik...

Még mielőtt befejezte a mondatot, elbőgtem magam. Nem szoktam meghatódni, de annyira el voltam szokva az ajándékoktól és a szeretet ilyen mértékétől és megnyilvánulásától, hogy muszáj volt sírnom egy kicsit. Elképesztő, milyen könnyen bőgöm el magam mostanság.

Márk átölelt, a hajam simogatta, és csitítgatott. Belőlem kifolyt az elmúlt hetek – hónapok, évek – minden rossz érzése és emléke, ami még bennem maradt. Hüppögve csókoltam meg Márkot, aztán olyan szorosan öleltem, olyan erősen kapaszkodtam belé, mintha soha nem akarnám elengedni. És ez így is volt.

Miután megittam a kávém, átöltöztem (az új fölsőt vettem föl fekete picsagatyával), a szemem köré pingáltam a szokásos pandamaci-sminkem, kicseréltem két fülbevalót a bal fülemben, és már menetkész is voltam. Elgördeszkáztunk a garázshoz, de most kivételesen nem a garázsba mentünk be, hanem a fölötte lévő lakásba. Márk körbevezetett, elmondta, hogy a berendezés nagyrészt így marad, ha jövünk. Csinos kis kéró volt, csak kicsit személytelen.