Naked Alien

#26

Kedden biosztézét írtunk.

Márk nyaggatott, hogy tanuljak, de nem bírtam.

Aludni sem bírtam.

A biosz kellően pocsék lett, de annyira fel voltam pörögve, hogy nem érdekelt, és már délben meglógtunk Márkkal. A kiadó felé menet vettünk egy-egy gyrost, de az enyém nagy részét is Márk ette meg, mert a gyomrom nagyjából akkorára zsugorodott, mint Zalán agya. A gyrosos fickó felismert minket, kért egy autogramot mindkettőnktől, az utcán meg egy csaj lefotózott egy lámpaoszlop mögül. Márkkal jól kiröhögtük.

Fél kettőtől 13:50-ig szobroztunk a kiadó épülete előtt. Nagyjából tizenháromszor kérdeztem meg Márkot, elég megnyerően nézek-e ki a fekete ujjatlanban, rövidgatyában és Converse-ben, meg kétszer Lukácsékat is, amikor :50-kor megérkeztek. 58-kor beléptünk az ajtón, és én azt hittem, elájulok.

Lukács mutatta az utat, pedig ő sem járt itt korábban. Valószínűleg ő csak nem izgult annyira, hogy elveszítse a tájékozódó képességét.

Egy irodafélébe várt bennünket egy bizonyos Réber Zita. Ő megült a maga íróasztala mögött, mi előtte ültünk le a négy kikészített székre. Szigorú arca volt, fekete haja és szemüvege, és lényegre törő stílusa. Kíváncsi voltam, gyerekkorában vajon hányszor csúfolták Strébernek szegényt.

- A szövegeik hemzsegnek a trágárságoktól, nyelvtanilag azonban helyesek. A felvételeken érződik az amatőr minőség (alig bírtam ki, hogy ne jegyezzem meg, a Talán nincsen minden rendben Matyiéknál készült, nem stúdióban), amennyiben sikerül megállapodást kötnünk, érdemes lenne őket újravenni a stúdiónkban. Kizárólag a YouTube-csatornájuk nézettsége alapján vagyunk hajlandóak tárgyalni önökkel, mivel kissé túlzásnak tartjuk az f-betűs szavakat a dalszövegeikben. A továbbiakban csupán három kérdés merül fel. Először is: a demo, amit küldtek, a zeneszámok végleges változataiból készült, és a cím is végleges?

- Igen – bólintott Lukács.

- Másodszor: borítótervük van, vagy szükségük lesz valakire, aki készít önöknek?

- Végleges borítótervünk van – mondta Lukács. Hja, szombaton láttam: Dóri rajzolta. Hihetetlen, Lukács valahogy bevonzza a művészcsajokat. Egyszer járt egy csellistával, az előző művészetibe járt, Dóri meg, mint harmadik és két éve meglévő barátnő elképesztően rajzol.

- Rendben. Az utolsó, és leglényegesebb kérdés maga a szerződés, ami tartalmaz minden fontosat. Olvassák át, és amennyiben úgy érzik, hogy megállapodhatunk, írják alá. Ezt követően megbeszélhetjük a lemezkiadás gyakorlati oldalát is – tolt elénk végül Réber Zita egy papírt. Pontokra meg alpontokra szedve ott állt minden feketén-fehéren. Lukács látszólag nagyon értette, én csak a lényeget: pénzbe kerül, iksz százalékos elosztás a későbbi bevételre nézve, a kiskorúaktól meg szülői aláírás kell. A szülői nyilatkozatot ráérünk egy héten belül beadni. Majd hamisítok egyet, gondoltam. Az jutott eszembe, Réber Zita mennyire illene Cár Petikéhez.

Lukács úgy döntött, mindent egybevéve csak jól járhatunk, és sorban aláírtuk a szerződést. Zita ránk mosolygott, elrakta a papírt, és megnyitott valami fájlt a számítógépen.

- Szóval, számlista. A demo és a YouTube alapján úgy ítéltük meg, tizennégy-hármas felosztásban adhatnánk ki az albumot. A három számot, amit bónuszként teszünk a lemezre, és a hármat, ami nem kerül rá, közösen lenne célszerű eldönteni, lehetőleg most. Valamint meg kéne állapodni a sorrendben is. Önökre bízom, írjanak össze egy sorrendet, utólag közösen korrigálunk.

Végig se mondta Réber Zita, Lukács elé tett egy lapot, amin nyomtatva ott volt az a tracklist, amit szombaton alkottunk. Zita végignézte, és bólintott.

- Az utolsó három lenne a bónuszszám? – kérdezte.

- Igen, lehetne – felelte Lukács. Kedvem támadt mosolyogni, annyira kézben tartotta a dolgokat.

- És melyik hármat húzzuk ki?

Lukács egy pillantást vetett a papírra, aztán válaszolt.

- A Worst Nightmare, a 69 és a United.

- Akkor ezt gyorsan elintéztük. Borító?

Lukács most Dóri rajzát tette az asztalra. Tusrajz volt, fekete-fehér, értelemszerűen. Négy „rajzfilmfigura" volt a képen, egy lány, három fiú, egyikük a dobok mögött ült, egy másik Apple laptopot tartott a kezében. A harmadik fiú és a lány egy-egy gitárral álltak. A figuráknak nem volt arca, csak egyénisége. Amit, hozzáteszem, nem tudom, hogy lehet megrajzolni. A dobon jól kivehetően látszott a logó, a figurák fölött a sajátos betűtípussal leírt nékidélien, és a cím, amin előzőleg órákat gondolkodtunk és veszekedtünk, de amit végül választottunk, az tökéletesnek hatott. NAKED like an ALIEN. A Let Me című dalunk szövegéből.

- Van ellenvetése? – kérdezte Lukács. Zita megrázta a fejét, és elfogadta Lukács javaslatát, miszerint magán a cédén csak a logó legyen majd rajta.

- Akkor pénteken 15:00-ra várom önöket ugyanitt, hogy stúdióban felvehessük az album egy részét, szombat délelőtt a másikat, majd tisztázzuk – állt fel Réber Zita. – Valamint az összeget a szerződésben megjelenített számlaszámra szíveskedjenek átutalni, lehetőleg péntek éjfélig.

- Úgy lesz, köszönjük – nyújtott kezet Lukács. Sorban kezet fogtunk Zitával, aki aztán kitessékelt minket az irodájából.

Minden testrészem remegett, és ahogy kiértünk az utcára, törökülésben lehuppantam a földre. Aztán, ahogy magamhoz tértem, felugrottam, és – szokásomhoz híven – visítani kezdtem. Márk megcsókolt, Bálint elnevette magát, és megölelt.

- Ezt meg kell ünnepelni! – kiabálta a bátyám.

- Felejtsd el, holnap suli – legyintett Lukács. – Egy sör, gyerekek, és kész. Majd szombaton, miután felvettük a lemezt, ünnepelünk, oké? Sőt. Külön bulit szervezünk!

- Vihíííííjeeee! – ugráltam, és pörögni kezdtem, mint az óvodások. Ha Márk nem kap el, pofára esek.

- Szép volt, gyerekek! Rohanunk a hírnév felé. Na, oszolj! – küldött el minket Lukács.

Bálint megint elviharzott, nem tudtunk vele beszélni, de legalább mosolygott. Márkkal kézen fogva és nevetve szálltunk metróra, és bevettük magunkat a deszkásparkba. Évyék úgy üdvözöltek, mintha nem is lemezszerződést kaptunk volna, hanem legalább Grammy-díjat. Sötétedésig trükközgettünk, üvöltettük az MCR-t és a Green Dayt, és két másik deszkás srác, akit eddig még nem láttam, odajött, hogy ők „szelfizni akarnak az élienesekkel". Márk tök jól kezeli az egészet, de nekem még meg kell szoknom, hogy megismernek az emberek.

Este, amikor hazaértünk, leesett, hogy én tulajdonképpen mennyire éhes vagyok. Márk kiröhögött, és sütött nekem egy rántottát. Életemben nem ettem még finomabbat. Szmájli.

Andival beszélgettünk egy kicsit a fejleményekről, és Márk megkérte, hogy adjon bele a kezdésbe valamennyit. Megpróbáltam én is felajánlani valamennyit a szigetpénzemből, de egy fillért nem fogadtak el belőle.

- Ha beindul a banda, úgyis keresünk annyit, hogy három Sziget-jegyet is veszek – mondtam.

- Igen, kisanyám, de amíg itt laksz, addig én támogatlak meg titeket. Különben is, ez evidens – kacsintott rám Andi.

- Éljenek a jófej szülők, akik támogatják a gyerekük karrierjét – pacsiztam le Márkkal.

Tíz perccel később már aludtam.