Naked Alien

#24

A következő hét kőkemény próbálással telt. Vettük föl az újakat, demókat csináltunk, a régieket gyakoroltuk, és koncertváltozatokon kezdtünk gondolkodni. A szünetekben rádiót hallgattunk, és vártuk a basszgitárt. Egy ízben Márk karját vertem ököllel, és azt üvöltöztem:

- Átbasztak! Nem is adják le a dalt!

- Jó, jó, de abba ne hagyd a masszírozást! – felelte Márk félvállról. Erre sípcsonton rúgtam, és épp egy kartondobozba öklöztem bele, amikor a rádióból a saját hangomat hallottam meg. A gitárt persze levágták az elejéről. Ennek ellenére valami euforikus érzés kerített a hatalmába. Meglepetésemben lehuppantam a földre, és óvodásnak éreztem magam. Amikor megszólalt a refrén, Bálint ordítani kezdett.

- Megcsináltuuuk!

Megragadott a karomnál fogva, és a levegőbe emelt. Aztán gondolt egyet, és átdobott Márknak. Jóformán végiggondolni sem volt időm, és Márk karjaiban kötöttem ki. Félve ránéztem, arra számítva, hogy ellök magától, vagy beszól, vagy valami, de csak rám mosolygott, és mielőtt elolvadhattam volna, átölelt. Régóta nem voltam ilyen boldog. A szám végéig öleltem, és csak akkor engedtem el, amikor Bálint szó szerint nekünk esett. A további próbának persze lőttek. Csak ültünk a dobozainkon, hallgattuk a lejátszási listát a dalainkból, és jól éreztük magunkat. Márk mellém ült le, és nem úgy, mint ahogy az utóbbi időben szokott, hanem tényleg közel. Erős késztetést éreztem, hogy a vállára hajtsam a fejem, de csodával határos módon sikerült megelégednem az illatával.

- Na gyerekek, a kérdés az, hogy hova tovább? – tette fel a kérdést Lukács.

- Hát lemez, koncert, turné, világsiker, közös szám a Rage Against-tel – vágta rá Bálint csípőből. – Kihagytam valamit?

Márk fejcsóválva elröhögte magát, és átkarolta a vállamat. Az arcomra fagyott a mosoly, a szívem kalapált, a gyomrom megcsavarodott, meg minden. És gondolom, vörösebb voltam, mint Hayley Williams haja.

- Ja, öregem, kihagytad a gondolkodást, de a többi stimmelt – mondta.

- Most mivan?

- Hé – szólt közbe Lukács –, javaslatot tennék. – Hatásszünetet tartott, aztán folytatta. – Várjuk meg, hogy egyáltalán sikere lesz-e a dalnak a rádióban. Ha esetleg igen, van rá esély, nem sok, de van, hogy egy kiadó magától keres meg minket. Ha nem, két hetet várunk, és magam telefonálom fel az összeset. Kérdés van?

Nem volt, úgyhogy Lukács elzavart minket oszlóba. Bálint eltűnt valahová, gondolom, Rikával, Lukács telefonálva szállt be a Renault-ba, én meg a buszmeg felé vettem az irányt, és bedugtam a fülem Ramonesszel. Majdnem szívrohamot kaptam, amikor Márk rám vetette magát.

- Hali! – mosolygott. – Mész haza?

- Ja – bólintottam, és kivettem a fél fülest.

- Ne tedd.

A szívem felvisított örömében, az agyam viszont kérdő ábrázatot varázsolt nekem, és megkérdezte:

- Hát akkor hova menjek?

- Gyere velem!

Megragadta a kezem, és visszarángatott a garázshoz lepakolni a cuccaimat, aztán megindultunk valamerre. Na jó, ő indult, én inkább repkedtem. Fogalmam se volt, merre megyünk, aztán egyszer csak kilyukadtunk valahol a Duna-parton. Márk meghívott egy McFlurryre, utána meg csak leültünk, és elfeleztük a fülhallgatómat és vele együtt a Ramonest meg a Grenmát. Azt hittem, álmodom. Hetek óta tojt a fejemre, aztán egyszer csak itt ülünk, érettségi szünetben, a siker küszöbén, és úgy beszélgetünk, mint rég.