Naked Alien

#5

Másnap reggel Messenger-üzenetre ébredtem. Lukács írt, hogy ma úgy öltözzek próbára, ahogy akarom, hogy az emberek megismerjenek, mint a Naked Alien gitárosát. Ezek szerint valamit intézett, aminek örültem. Elkezdtem áttúrni a ruhásszekrényemet, de a pólóim nagy része együtteses volt, és nem tartottam jó ötletnek, hogy a saját zenémmel reklámozzam akár a FOB-ot, MCR-t vagy HU-t. De még az AC/DC-t sem. Végül úgy döntöttem, jó lesz az, amire csontokkal írták rá, hogy „I don't care". Meg a bőrdzseki, meg a szokásosnál is „pandamacibb" smink, és teljesen jó leszek. Szerintem Lukács fotózást intézett. Frissíthetjük a Facebbok-fansite-unkat, amit az alakulásunkkor alkotott Lukács néhány próbás fotóval, és van kb. 30 lájkolója. Meg szerintem a When I'm Gone-t is fel akarja ma venni. „Stúdiófelvétel", ikszdé. De nem baj. A régi számainknak például tök jó hangzást adott a gyengébb mikrofon, amivel felvettük, valahogy ilyen garázs-metál-hangzást meg hangulatot csinált az egésznek.

13:00-ra beszéltük meg a talit Márk garázsába, és elvileg 3 körül van a fotózás valami „atom helyen", amiről többet Lukács még akkor sem árult el, amikor odaértem. Bálint persze külön utakon járt, fel se merült, hogy együtt megyünk.

Márk dobolgatott, amikor megérkeztem, Lukács valamit gépelt, Bálint meg késett. Most-már-minden-mindegy alapon elővettem a Rubik kockát, és gyorsan összekevertem meg kiraktam párszor. Észre se vettem, hogy elhallgatott a dob, csak azt, amikor Márk ott állt mögöttem, és megpróbált belepofázni a kirakásomba.

- Mutatok erre az állásra egy gyorsabb algoritmust, ok?

Meg se várta a válaszomat, kikapta a kockát a kezemből, és megcsinálta az algót, de persze olyan gyorsan, hogy nem is láttam belőle semmit.

- Kösz – vettem volna vissza a kockámat, de ő remekül elszórakozott vele. Szerintem esze ágában nem volt visszaadni.

- MoYu Aolong v2? – kérdezett rá a típusra. Bólintottam. – Nekem Weilongom van, többek között – mondta.

- Aha, oké, na kérem vissza!

Erős a gyanúm, hogy csak azért adta vissza, mert közben megjött Bálint. A táskámba vágtam a kockát, és igyekeztem nem megpukkadni. Visszakapod a Seggfej nevet, beképzelt, arrogáns seggfej, gondoltam.

Bálint előkapta a basszgitárját, és gyorsan, bejátszásképpen játszogatni kezdett. A the Grenma Mindenkijére ismertem rá, és arra gondoltam, Csongi mennyire jó szövegíró.

Mielőtt felocsúdtam volna, Márk beszállt a dobbal, és énekelni is kezdett.

- Hol van a vészfék, mert valamibe kapaszkodni kell. Tőled nem kell a részvét. Ne játszd tovább, tudom, úgysem érdekel! – énekelte. Legszívesebben lecsaptam volna a gitárommal, annyira jó hangja volt. De inkább a kezembe vettem a hangszert, és én is beszálltam a gitárral.

- Elvesztek az álmok, a mesék, térden csúszva: hol a büszkeség? Négykézláb, a földön kúszva, ne mondd, hogy semmiség! – folytatta Bálint.

- Én a szemem most inkább behunynám, hadd csapjon felettem át a hullám. A levegőt visszatartom, magamhoz térek majd a parton. De addig mindenki hagyjon békén, mert nem vagyunk még a végén, hátravan még a nagyja... - énekeltem.

- ...amúgy is mindenki bekaphatja! – fejeztük be közösen.

Aztán végigjátszottuk a számot, de innentől csak Márk énekelt.

- Komolyan, ember, ha nem kellenél a dobokhoz, beraknálak Lilli helyére – mondta Bálint.

Azt hittem, rosszul hallok.