Slade's Daughters

2. fejezet

Barbi szemszöge:

-Sziasztok!- kiáltottuk a nővéremmel Bartéknak mielőtt beültünk a suli előtt parkoló egyik autóba. Végre vége van ennek a napnak.
-Végre szabadok vagyunk.- mondtam, ahogy az autó elindult. Jon, a sofőrünk vezette az autót egyenesen hazafelé. -Hallod, muszáj volt kihasználnod minden alkalmat arra, hogy leégess? Nem bírtad volna azt ki, hogy nem szégyenítesz meg?- kérdeztem a nővéremtől, ahogy felé fordultam.
-Naná, túl jó lehetőségek voltak, muszáj volt kihasználnom őket. Bocsi, nem hagyhattam ki őket.- válaszolta a nővérem egy mosollyal az arcán ahogy felém fordult.
-De...de akkor is..leégettél a férj jelöltem előtt...- mondta, ahogy próbáltam egy sértődött fejet vágni. Kulcsszó: próbáltam. De csúnyán elbuktam. A nővérem csak nevetett a reakciómon. -Utállak.- mondtam ahogy kárba tett kézzel az ablak felé fordultam.
-Én is téged hugica.- mondta egy ördögi vigyorral. Utálom amikor ezt csinálja.
-Megérkeztünk.- mondta Jon, ahogy az autó megállt egy nagy ház előtt. Több emeletes ház volt, ablakokkal, nem volt annyira régimódi, de nem is volt annyira modern. Pont a két stílus között volt.
-Kösz Jon.- mondtam, ahogy kiszálltunk a testvéremmel. -Holnap reggel nem jövök, családi okok miatt.- mondta Jon miután lehúzta az ablakot és ránk nézett.
-Rendicsek, akkor majd később találkozunk. Viszlát Jon.- mondta a nővérem ahogy besétált a házba.
-Jó éjt Jon.- mondtam ahogy elindultam az ajtó felé.
-Legyen szép estéjük.- mondta Jon mielőtt elhajtott az autóval.
-Otthon édes otthon.- mondtam ahogy beléptem a házunkba és lehuppantam a kanapéra.
-Menj odébb.- mondta a nővérem ahogy ő is odasétált a kanapéhoz amin én hevertem.
-Nem...- motyogtam ahogy továbbra is kisajátítottam a kanapét.
-Húzz már odébb.- mondta ahogy keresztbe tette a karját.
-Nem akarok...- mondtam, ahogy továbbra is a kanapén hevertem.
-5-ig számolok. Ha nem mész le magadtól majd én lesegítelek.- mondta ahogy felemelte az egyik kezét. -1.....2...- mondta miközben mutatta a számot az ujjával.
-Nem érdekel...engem most nem fogsz leszedni innen. Túl kényelmes ez a kanapé. Ülj-- kezdtem a mondanivalómat, de félbe szakított az, hogy valaki lelökött a kanapéról. -HÉ!!!! EZ FÁJT!!- kiáltottam a földről. Utálom a nővérem!!!! Lelökött a kanapéról!! Pedig már kényelmesen elhelyezkedtem!! Ő csak nevetett a szenvedésemen. -Pöcs.- jegyeztem meg ahogy felültem.
-Az egy szervezet.- mondta vigyorogva.
-Rohadj meg te kö--
-Lányok hagyjátok abba.- kezdtem volna, de apám hangja közbe vágott.
-Bocsi...- mondtuk egyszerre a nővéremmel ahogy a hang irányába fordultunk. Ott állt apánk a szokásos fekete és narancs sárga páncéljában, csak a sisakja nem volt rajta. Szürke ősz haja egy kis copfba volt összekötve. Az egyik szemét egy fekete szemfedő takarta el. Arcán egy mosoly látszódott.
-Olyan hangosak vagytok, hogy még lent is lehet hallani a hangotokat.- mondta mosolyogva karba tett kézzel.
-Lelökött a kanapéról!- kiáltottam, ahogy a testvéremre mutattam.
-Nem ment arrébb!- válaszolta Vivi. Apánk csak megrázta a fejét és egy nagy sóhaj után megszólalt.
-Nem érdekel, hogy mi történt, engem csak az érdekel, hogy kb. 3 perc alatt elkészüljetek. Dolgunk van és ha nem sietünk lehet, hogy a denevér meg próbál majd megállítani minket.- mondta apánk ahogy az órájára vetődött a tekintete.
-Rendben, indulunk.- mondtam ahogy elindultunk a testvéremmel az alaksorba.
-Már csak 2 és fél percetek van.- kiáltotta apánk fentről. Gyorsan oda rohantunk a ruháinkat tartó kabinokhoz és gyorsan fel is vettük őket. Az én ruhám sötétkék és fehér színű volt, hasonlított apáméhoz, de az enyém kicsit könnyebb volt. A nővéremé fekete és arany volt. Igazából az arany nem a kedvenc színe, de a kód neve az hogy Anubis és az arany az ő egyik főszíne. Igen a kód neve az egyiptomi halálisten neve, illik hozzá. Az én kód nevem Angel. Azért Angel mert én vagyok a csapat egyik 'legkedvesebb' tagja. Plusz nekem van egy olyan szerkezet a hátamon amivel fehér szárnyakat tudok megidézni.
-Kapd el.- mondta a nővérem ahogy nekem dobta a fegyverem. A fegyverem egy olyan szigony ami általában csak egy kis bot, de amit az ember megnyom egy gombot átalakul szigonnyá. Néha szoktam használni azt a kardot, amit apa adott és ami hasonlóan működik mint a szigonyom. A testvéremre néztem aki pont most vette fel a vállára a tegezét. A nővérem fő fegyvere az íj és a nyíl, sosem lő mellé, kivéve ha ő úgy akarja, kiváló íjász. De ő se csak egy fegyvert használ, van amikor Dobó késeket használ, de a másik kedvenc fegyvere az a tőr amit apától kapott. Az a tőr most épp az egyik csizmájában lapult. A dobó kések az ruhája oldalán található zsebekben lapultak, pont mint nálam. Én sem vagyok rossz késdobáló meg íjász, de ezeknél a fegyvereknél amatőr vagy a nővéremhez képes. De nem zavar, mert a szigonnyal én vagyok a profi ő meg az amatőr.
-Minden megvan?- kérdezte tőlem a nővérem miután felvette a maszkját és megigazította a haját.
-Igen.- mondtam ahogy én is megfogtam a maszkom és én is megigazítottam a sötétbarna hajam.
-Akkor menjünk.- mondta ahogy oda mentünk apánkhoz aki épp a házunk alatti titkos alaksorba bunkerunkban lévő nagy számítógépnél ült.
-Lassúak vagytok.- mondta apánk.
-Bocsánat.- mondtuk egyszerre a testvéremmel.
-Készüljetek, hosszú éjszakánk lesz.- mondta apánk.