Slade's Daughters

8. fejezet

Vivi szemszöge:

Morogtam egy párat mire végre sikerült kinyitnom a szememet. Azt meg tudtam állapítani, hogy nem egy kórházban s nem is otthon vagyok. Nem ismerős ez a hely. Lassan felültem az ágyon, de ez nem tetszett az oldalamon lévő sebnek, mert olyan volt mintha a mozdulattól elkezdett volna égni. Összeszorítottam a fogam a fájdalomtól mielőtt lassan körbenéztem. Szép szoba volt, kicsit régi módi, de nagyon jól volt berendezve. Volt több kisebb és nagyobb szekrény és egy nagyon szép ablak az egyik sarokban. Amikor az ablakhoz néztem akkor vettem észre, hogy nem vagyok egyedül. Bárhol felismerném ezt az embert.
-Damian?- kérdeztem ahogy a figurát néztem. A hangom hallatára megfordult és felém nézett karba tett kézzel.
-Vivi...örülök, hogy felébredtél. Elég sok vért vesztettél.- mondta.
-Hol vagyok? És...mi történt? Addig emlékszek, hogy Talon eltűnt és elindultunk Barbiért. Ő hol van?- bombáztam szegényt a kérdésekkel. Mire ő egy sóhaj után az ágyhoz sétált és leült a szélére.
-Miután elindultunk, egy kis idő után te elájultál, mert sok vért veszítettél.- kezdte.- Kijutottunk a suliból még mielőtt Talon katonái jöttek. És utána idehoztunk titeket, a Wayne házba. Az egyik barátom összevarrta és kitisztította a sebedet. Barbit kiütötték, még mindig alszik. Szerencsére Bart időben talált rá. Nincs komoly baja. A mellettünk lévő szobában van Barttal. - mondta ahogy felállt az ágyamról és visszament az ablakhoz.
-Meddig voltam kiütve?- kérdeztem ahogy lassan felálltam és elindultam az ablak felé.
-Őszintén nem tudom...- mondta ahogy kinézett az ablakon. -Kb. másfél vagy két óra, de nekem sokkal többen tűnt...- mondta egy sóhajjal.-Hogy érzed magad?- kérdezte ahogy felém fordult.
-Én meg vagyok, te? Hogy van a kezed?- kérdeztem ahogy közelebb léptem hozzá és megfogtam az egyik kezemmel az egyik bekötött kezét.
-Megleszek, ez csak egy karcolás.- mondta ahogy a kezére nézett.
-Megfogtál egy rohadt pengét a puszta kezeddel. Miért? - mondtam ahogy a szemébe néztem.
-Pontosan tudod, hogy miért.- mondta ahogy közelebb lépett hozzám. Pár pillanatig csak csöndben álltunk és egymást néztünk. Aztán közelebb hajolt, már csak egy pár centi választotta az ajkainkat. Mielőtt bármi is történhetett volna az szoba ajtaja kinyílt egy kis résre. Egy idősebb fehéres ősz hajú ember nézett be rajta.
-Oh, elnézést kérek ha megzavartam valamit. Vissza jöhetek esetleg később is.- mondta a férfi ahogy ránk nézett. Mindketten hirtelen elengedtük egymás kezét és hátrébb léptünk egyet.
-Oh, Alfred, nyugodtan gyere be.- mondta Damian ahogy egy kicsit elpirult arccal elnézett. Én is egy elpirultam.
-Megzavartam valamit?- kérdezte Alfred ahogy ránk nézett.
-Nem, nem, gyere nyugodtan.- mondta Damian ahogy eltakarta a halványan piros arcát.
-Rendben, hoztam tiszta ruhát Vivien kisasszonynak. Örömmel látom, hogy felkelt.- mondta Alfred ahogy letett egy pár ruhát az ágyra és felém fordult. -Be sem mutatkoztam önnek. A nevem Alfred Pennyworth, a Wayne család komornyikja.- mondta egy kis meghajlással.
-Vivien Wilson, örülök, hogy megismerhetem.- mondtam egy mosollyal.
-Az öröm kölcsönös. Ha bármire szüksége van nyugodtan szóljon.- mondta mielőtt kiment a szobából. Miután eltűnt egy pár pillanatot még vártunk csöndben mielőtt valamelyikünk megszólalt.
-Hát ez kínos volt...- jegyeztem meg ahogy Damianre néztem.
-Hát igen, öltözz fel, ha nem megyünk le a végén a többiek be fognak rontani ide.- mondta ahogy rám nézett és a ruhákra mutatott.
-Jó ötlet, amúgy örülök, hogy nem utálsz.- mondtam ahogy a ruhákhoz sétáltam.
-Mi? Barbi találta ezt ki?- kérdezte ahogy neki dőlt a falnak karba tett kézzel.
-Igen, miután kiderült, hogy ki kicsoda titokban Barbi otthon felvetette ezt a kérdést. Bevallom engem az elején nem érdekelt, de...- tartottam egy kis szünetet míg felvettem az Alfred hozta ruhákat.
-De?- kérdezte ahogy ellökte magát a faltól és oda sétált mellé.
-De a végére már én is kezdtem egy kicsit belegondolni abba, hogy mi van ha tényleg megutáltatok minket. Tudom, elég hülyén hangzik.- mondtam egy sóhajjal mire ő csak elmosolyodott.
-Bart is pont ezen gondolkodott egész nap. És csak azért hangzik hülyén mert te is tudod, hogy nem utálnálak meg ezért. És sajnos sosem tudnálak meg utálni, még akkor sem ha próbálnám.- mondta Damian egy mosollyal.
-Jó tudni.- jegyeztem meg én is egy vigyorral ahogy közelebb léptem hozzá.
-Amúgy hol is tartottunk az előbb mielőtt Alfred bejött?- kérdezte ahogy ő is közelebb lépett.
-Hát nem is tudom...- mondtam egy ártatlan mosollyal.
-Szerencsére én emlékszek.- mondta mikor már újra csak pár centi volt köztünk. De ezt a pillanatot is S elrontotta valaki vagy valakik. Hirtelen kopogást hallottunk az ajtó túloldaláról.
-Ezt nem hiszem el...- mondta Damian morogva. Mire én csak elmosolyodtam. -Ezt majd akkor később folytatjuk.- súgta a fülembe.
-Rendben.- mondtam mielőtt elléptünk egymástól és az ajtóra néztünk. Egy pillant múlva több ember állt az ajtóban.
-VIVI!!!- kiáltotta Lili ahogy nekem futott és átölelt szorosan.
-Szia, kislány...- kezdtem, kicsit szoros volt az ölelése. -elengedsz....alig kapok...levegőt..-mondtam mire gyorsan elengedett.
-Bocsi...- mondta az unokatesóm egy mosollyal.
-Örülök, hogy jól vagy.- mondta Rex.
-Bemutathatlak valakiknek?- kérdezte Lili izgatottan.
-Majd egy kicsit később, had pihenjen egy kicsit még.- mondta egy fekete hajú fiú Liliék mögött.
-Jó...majd akkor lent megvárunk.- mondta Lili ahogy lefele nézett.
-Mindjárt megyünk, csak adjatok egy pár percet.- mondta Damian.
-Lent leszünk.- mondta Rex mielőtt a többiekkel elmentek.