Slade's Daughters

19. fejezet

10 évvel ezelőtt...

Bart szemszöge:

Sietnem kell, Barbi azt mondta, hogy beszélnünk kell valamiről és, hogy ez nem várhat. Remélem minden rendben van. Gondolkodtam miközben átfutottam az utcán az autók között. Kocsival járni olyan lassú lehet. Az elején minden simán ment és egy pár perc után már az apartmanunk közelében jártam. Épp fordultam volna be az egyik utcán, mikor hirtelen egy ütés érte a hasamat. Az ütéstől a földre estem. Amikor felnéztem, akkor vettem észre, hogy már nem is az utcán vagyok, hanem egy háztetőn feküdtem.
-Bart Allen személyesen.- szólalt meg egy hang. Várjunk csak én ismerem ezt a hangot.
-Eobard Thawne azaz Reverse Flash. Barry már mesélt rólad.- mondtam ahogy lassan felálltam. A szememet végig Thawne-on tartottam.
-Barry? Oh, milyen kedves tőle. Nem is gondoltam volna, hogy másoknak mesél rólam.- mondta egy vigyorral a sárga Flash ruhájában. -Mesélt arról is, hogy miért vagyok itt?- kérdezte vörös szemét rajtam tartva.
-Nem, de az tudom, hogy nem te vagy a világ legkedvesebb személye.- feleltem neki.
-Ez igaz, amúgy, ha jól tudom, ez nem is a te világod.- jegyezte meg karba tett kézzel és egy elégedett mosollyal az arcán. -Nem a te idővonalad, dimenziód, vagy ahogy te akarod hívni.-
-Mit akarsz?- kérdeztem, ahogy felvettem egy támadó állást.
-Semmit, csak visszavinni oda, ahová tartozol.- mondta, ahogy felém támadott. Nem volt egyszerű a támadásait kivédeni, hisz ő is szupergyors volt, de egy ideig tudtam vele tartani a tempót. Szerencsére sikerült bevinnem neki egy ütést, ami miatt egy pár lépést hátrált. -Nem is rossz. Rosszabbra számítottam, azt hittem sokkal gyengébb vagy.- szólalt meg egy mosollyal. Egy szót sem szóltam, csak megfordultam és elindultam. Futottam olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtam, minnél messzebbre kell őt vezetnem az otthonomtól, az életemtől. A szemem sarkából láttam, hogy Thawne elmosolyodott és a nyomomba eredt. Egy pár pillanat múlva utól is ért. -Megpróbálsz elcsalni a szerelmedtől? Vagyis a szerelmedtől ebben az életben. Nem is vagy te olyan hülye, mint, ahogy azt én gondoltam.- mondta ahogy egymás mellett futottunk az autók között. Egy percbe sem telt és szerencsére el is hagytuk az otthonom utcáját. Mit ért azon, hogy a szerelemtől ebben az életben?
-Ne érj hozzá.- mondtam ahogy begyorsítottam. Thawne csak nevetett egyet mielőtt ő is begyorsított.
-Te ugye tényleg nem hiszed, hogy a többi dimenzióban is együtt vagytok?- kérdezte, mire nem válaszoltam. Nem tudtam mit válaszolni. Sosem gondolkodtam ezen. -Bár ha jól tudom a te dimenziódban sem voltatok együtt.- tette még hozzá, mire én újra csak begyorsítottam. Thawne sóhajtott egyet ahogy felvette a tempómat. -Kár, hogy vissza kell térned oda, egész aranyos pár vagytok. Szegénykém még else tudsz tőlük kösszönni.- jegyezte meg, mire megint gyorsítottam a tempón, ha az egyáltalán lehetséges. Thawne elmosolyodott ahogy megjelent egy kis eszköz a kezében.
-Viszlát! Add át az üdvözletem a többieknek!- mondta, ahogy utolért, a hátamra tette az eszközt. Ezt követően Thawne eltűnt, én pedig megálltam az egyik sikátorban. Levettem a hátamról az eszközt és a kezembe fogtam.
-Mi a...- kérdeztem magamba miközben nézegettem. Sehol nem láttam még ilyen technológiát. Biztos Thawne saját találmánya, ezt el kell vinnem Barry-hez. Bocs szerelmem egy kicsit várnod kell. Ezzel a gondolattal újra elindultam, minden simán ment egy pár percig, de aztán hirtelen az eszköz elkezdett csipogni. Megálltam és ránéztem. Már villogott is, hirtelen a vilogás erősebb lett. Már a szememet is be kellett csuknom annyira erős volt. Mikor kinyitottam, már nem Gotham egyik utcáján találtam magamat vagyis inkább, egy másik Gotham-ben találtam magam. Egy számomra ismerős Gotham-ben, amit már nagyon hosszú ideje nem láttam.
-Bart?-

Napjainkban...

Sosem gondoltam volna, hogy valaha visszajövök ide, ebbe a dimenzióba. Ebben a dimenzióban, a Földet megtámadta egy idegen faj és nondjuk, azt, hogy az emberiség nem áll nyerésre. A még életben lévő emberek egy része fogságban van. Minden nap kényszerítik őket munkára és egyéb dolgokra, egyszer én is ezek az emberek között voltam. Az emberek másik része pedig bujkál, próbál lázadást tervezni. Az invázióban sajnos ha hősök nagy részét kiirtották. Az Igazság Ligája nincs többé, Batman, Superman, Csodanő, és a többiek mind halottak. Ebben a világban világban viszont nem csak ez más. Itt sok minden alakult másképpen. Az invázió miatt a hősök és a gonoszok összefogtak és együtt harcoltak. Ezt a több évig tartó harot sajnos Vivi sem élte túl. Az idegenek fegyver kovácsoltak belőle, már nem lehetett megmenteni. Így hát a végén Damian végzett vele az egyik csata során. A csatában a bal karját könyöktől lefelé elvesztette. Ugyan olyan lett, mint az apja. Rex is odaveszett az egyik csatában sajnos. Az elmúlt évek alatt sikerült békére jutni az indegenekkel. A háborúnak vége van, megpróbálunk együtt békében élni. Mivel a csatáknak vége lett, éppen ezért most már van idő arra fókuszálni, hogy haza jussak.
-Még kell egy kis idő, amíg átprogramozom.- szólalt meg a gépnél ülő szőke hajú személy. Erwin Luthor, Lex Luthor unokaöccse, az evilági Barbi férje. Ebben a világban Barbival sosem jöttünk össze, sosem csókoltam meg.
-Rendben, köszönöm.- feleltem neki.
-Tudom, hogy ezek az évek nem voltak egyszerűek számodra, de őszintén szólva  nagyon sokat segítettél és ezt mindannyian nagyon köszönjük.- mondta az evilági Barbi egy mosollyal, ahogy odaállt a férje oldalára és a kezét a válán pihentette. A gyűrű ott csillogott az egyik ujján. Annak ellenére, hogy tudom, hogy az én szerelmem, nagyon furcsa látni, hogy mással van. Vajon hogy van az én Barbim? Emlékszik még egyáltalán rám? Lehet, hogy tovább lépett már, na mindegy, majd minden kiderül nemsokára.
-Ahogy azt egyszer valaki mesélte nekem, nincsenek véletlenek. Azért tértem vissza, hogy segítsek nektek.- mondtam egy kisebb mosollyal az arcomon.
-Jó volt újra látni régi barátom.- mondta Damian, ahogy a kezét a vállamra tette.
-Ez kölcsönös testvérem.- modntam ahogy én is az egyik kezemet a vállára tettem. -Amúgy most mit fogtok csinálni? Van valami tervetek?- kérdeztem ahogy levettem a kezemet a válláról.
-Megtartani a békét amíg csak lehet.- válaszolta Damian, ahogy levette rólam a kezét és odasétállt a velem szembe álló falhoz. Egy laza mozdulattal a falnak dőlt és úgy fordult, hogy mindenkit lássa.
-Pontosan, holnap lesz a következő megbeszélés.- jegyezte meg Mar'i, ahogy beséltállt a szobába.
-Plusz még át kell vizsgálnunk egy pár területet, túlélők után.- mondta Razam, ahogy besétállt ő is Lilivel az oldalán.
-A kisember felébredt és az anyját kéri.- mondta Lili Barbinak. Ja igen, Barbinak és Szőke kapitánynak született egy kisfia, aki most 5 éves.
-Rendben, akkor megyek is.- mondta Barbi ahogy felém fordult. -Jó volt, hogy itt voltál, remélem sikerül vissza jutnod.- mondta, ahogy adott nekem egy ölelést. -Szia!- tette hozzá ahogy elhagyta a szobát.
-Kész vagyok.- mondta Erwin, ahogy felállt a kis eszközzel a kezében. -Fuss amilyen gyorsan csak tudsz. A gép az energiát felhasználva fog majd egy kaput nyitni.- magyarázta, mire én csak egy bólintással válaszoltam. Mindenkitől gyorsan elbúcsúztam, aztán elindultam. Futottam, amilyen gyorsan csak bírtam. A tudat, hogy újra láthatom a szerelmemet, az én Barbimat és, hogy újra magamhoz ölelhetem, hogy újra megcsókólhatom, mindennél jobban hajtott. Tarts ki Barbi, már úton vagyok.