Slade's Daughters

28. fejezet

Barbi szemszöge:

-Ő az apád.- ennek hallatán úgy tűnt, mintha a fiam lefagyott volna egy pillanatra.
-Mi?- csak ennyit tudott mondani.
-Bart az apád.- ismételtem meg újra a mondatot, ahogy vártam a reakcióját. Meglepetésemre nem úgy reagált, mint ahogy azt vártam volna. Egy kis mosoly megjelent az arcán, ahogy a szemembe nézett. -Te nem vagy mérges? Semmi reakció?- kérdeztem zavarodottan.
-Nem, igazából nem is olyan rossz hír, egész jó fejek tűnik, plusz ő is szereti a palacsintát, pont úgy mint én. Legalább lesz végre valaki akivel tudok versenyezni, mert hogy úgye ő is szupergyors.- magyarázta a fiam mosolyogva. Én teljesen lefagytam. Barbi.exe leállt. -Lehet, hogy eddig nem volt velünk, de biztos vagyok, hogy van valami jó oka arra, hogy miért nem lehetett velünk.- tette hozzá. Most égtem ki... Ryan arcáról eltűnt a mosoly, ahogy látta, hogy nem reagálok semmit. -Anya jól vagy? Vagy valami rosszat mondtam??- kérdezte aggódva, mire megráztam a fejem és visszatértem a valóságba.
-Se-semmi csak...nem e-erre a reakcióra számítottam, e-enyi....- nyögtem ki végre, annyi gondolkodás után.
-Szuper.- mondta, ahogy megölelt. -Örülök, hogy már jobban vagy.- tette hozzá egy mosollyal, ahogy elengedett és az ajtó felé nézett. Én még mindig sokkos állapotban ültem döbbenten az ágyon. -Tudod mit?- szólalt meg egy pár pillanat után, ahogy egy mosoly megjelent az arcán. Van egy ötlete, ez sosem jelent jót. Már előre félek. -Én most megyek és szólok Bartnak, biztos nagyon sok dolgot kell még megbeszélnetek. Csak hogy tudd anya, én nem vagyok ellenne annak, hogy újra egy család legyünk. A döntés rajtad múlik.- hadarta el gyorsan, ahogy felpattant és eltűnt a szobából. Körbe néztem nagy szemekkel és próbáltam felfogni, hogy vajon mi is történt az elmúlt pár percben. Viszont még mielőtt belemerültem a gondolkodásba, Ryan újra megjelent a szobában, csak most nem volt egyedül. Szó szerint behozta Bartot a szobába. -Na én most megyek, várnak a többiek és a popcorn. Sziasztok!- hadarta a fiam, mielőtt eltűnt a szobából. Barttal kettesben maradtunk a szobában. Ezért a húzásért egy hétig nem ehet majd gumicukrot a kis bolond. Miután Ryan elment az egész szobában csönd lett. Gondolom egyikünk sem tudta, hogy kezdje vagy én biztos, hogy nem tudtam, hogy mit mondjak. Olyan sok érzés, kérdés és gondolat keringett most a fejembe. Bart volt az, aki végül megtörte a csendet.
-S-sajnálom...- mondta, ahogy vett egy nagy levegőt. -Sosem akartalak elhagyni... Aznap este épp úton voltam hazafelé, amikor megjelent Barry egyik ellenfele. Nem voltam elég erős, így a végén ő nyert és a szuper sebességét használva átvitt egy párhuzamos univerzumba. Egyből elkezdtem dolgozni azon, hogy visszajussak ide...hozzád, de sajnos nagyon sok időbe telt megtalálnom a hazautat...- ezt mind félig hadarta, de szerencsére mindent értettem. Bart sóhajtott egyet, ahogy hátat fordított nekem. -Nagyon sajnálom és tudom, hogy ez mind hülyén hangzik, meg minden... Gondolom most legszívesebben elküldenél a t-tudod hova me-meg minden. Eltu-- kezdte hadarni, de félbeszakítottam azzal, hogy a vállára tettem a kezemet. Hadarás közben észre se vette, hogy felálltam és odasétálltam mögé. Egy kisebb mozdulattal megfordítottam, úgy, hogy szembe álljuk egymással. Az arcán egy pár könnycseppre lettem figyelmes. Szegénykém... Ha a könnyeit és a táskás szemeit figyelmen kívül hagyva, semmit nem változott, úgyan olyan mint amilyen régen volt, csak sokkal fáradtabb. Őszintén nem tudom, hogy egy ilyen helyzetben, hogyan kellene helyesen reagálni, de most, itt állva és a könnyeit látván eldöntöttem, hogy, én, fogok reagálni.
-Semmi baj...- csak ennyit mondtam, hogy közelebb léptem hozzá és az oldalamban lévő fájdalmat kizárva szorosan magamhoz öleltem. Éreztem, hogy meglepődött, a reakciómon. Mit mondhatok, tele vagyok meglepetésekkel, pont mint a fiam. Egy pillanat múlva éreztem, ahogy átkarolt és a válamra hajtotta a fejét. Egy kisebb mosoly megjelent az ajkaimon, ahogy egy könnycsepp, amit több is követett legördült az arcomon. Azt, hogy ezek milyen könnyek? Őszintén nem tudom. Csak annyit tudok, hogy ezt most jól esik és örülök annak, hogy a átölelhetem és a karjaimban tarthatom. A halk zokogásunk volt az egyetlen dolog, ami egy pár pillanatra megzavart a csendet, de utána az is elhalkult és újra a csönd lett az úr.

Ria szemszöge:

Éppen anyával beszélgettünk Hanzoval apáról amikor Ryan megjelent a szobában. Látszott az arcán, hogy valami baj van. Nagy nehezen sikerült Ryannek kinyögnie egy pár pillanat után, hogy Barbival történt valami. Anyának nem is kellett többet hallania, egyből elindult az orvosi szoba felé Ryannel a nyomába. Így újra ketten maradtunk a bátyámmal a szobában, aki most eléggé ideges.
-Adjunk neki egy esélyt??!! Ez most komoly??- szólalt meg Hanzo, ahogy megfogta az íját. Egy másodperc sem telet el, de már vagy három nyílvessző bele is talált a szobában lévő céltábla közepébe. Imádom a bátyámat, de ha ideges, akkor eléggé ijesztő is tud lenni. Nem félek tőle, mert hát a bátyám, tudom, hogy sosem tenne semmi olyat, de akkor is ijesztő néha.
-Igen.- szólaltam meg, mire abba hagyta a nyílvesszők lövését és felém fordult.
-Miért is? Világosíts fel drága hugocskám.- mondta komoran. Vettem egy nagy levegőt, mielőtt megszólaltam.
-Használd a picike agyadat és emlékezz vissza arra, amit anya mondott vagy 5 perce. Ha lehiggadnál egy picit, akkor talán megprobálhatnád megérteni, hogy apa mit miért tett.- magyaráztam neki nyugodtan. A pont olyan volt a reakciója, mint azt, ahogy vártam. Egy szemforgatás és egy puffogás után újra megszólalt.
-Értem, de akkor is itt hagyott minket. Magára hagyta anyát, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá.- mondta komoran, ahogy egy újabb nyílvesszőt eresztett a céltáblába. Sóhajtottam egyet, ahogy felálltam és odasétálltam mellé.
-Értem, hogy most mérges vagy, megértelek, mert én is az voltam. Kulcsszó voltam. Miután anya elmagyarázta a helyzetet megértettem, hogy mi miért történt úgy ahogy. Figyelj, most az lenne a legjobb, ha vennél egy mély levegőt és lenyugodnál. Mérges fejjel nem tudsz tisztán gondolkodni. Mert ha végig gondolnád azt, amit anya mondott, akkor talán megértenéd, hogy apa mit miért tett.- mondatam, ahogy a vállára tettem a kezemet. Olyan forrófejű tud lenni néha, egyszerűen borzalmas.
-Tch...- csak ennyit mondott, ahogy lerázta a kezemet a válláról.
-Bátyus kérlek nyugodj meg.- ismételtem meg magam újra.
-Nyugodjak meg? Miért is? Lehet, hogy jó oka volt annak, hogy elhagyott minket, de ez akkor sem változtat egy dolgon. Vagy netán elfelejtetted, hogy mennyi fájdalmat okozott a hiánya anyának és neked??!! Hányszor hulattatok könnyeket miatta?? Mert én nem felejtettem el, és nem is fogom. Ha azt várod hogy ez után adják neki egy esélyt, akkor hiába vársz. Miért adjak egy esélyt annak az embernek, aki elhagyott minket és fájdalmat okozott anyának és neked annyi időnk keresztül?!- mondta, ahogy újra felhúzta az íját és a céltábla felé célzott, de mielőtt elengedte a nyílvesszőt egy hang megszólalt.

-A bátyád mond valamit.-