Slade's Daughters

16. fejezet

3 évvel később...

Barbi szemszöge:

Már vagy 4 hónap telt el Damian eltűnése után. A csapat feloszlott, mindenki szétszéledt. Barttal mi ketten voltunk az egyetlenek akik együtt maradtak, összeköltöztünk. Vivivel is tatjuk a kapcsolatot, de ő jobban szeret inkább egyedül lenne vagy apának segíteni. Látom rajta, hogy nagyon megviselte Damian eltűnése, de nem is akar beszélni róla. Szegénykém, szeretnék neki segíteni, de ő mindig elutasítja mindenkitől. A mai nap feljött hozzám, mert el kell neki mondanom valamit és meg akarok kérdezni tőle valamit.
-Igen? Mit szeretnél kérdezni?- kérdezte a testvérem karba tett kézzel, ahogy velem szemben állt.
-Hát...- kezdtem dadogva, nem tudom, hogy tudnám ezt megkérdezni tőle kedvesen.
-Mi van? Mondjad már.- mondta kicsit unottan. Az utóbbi időben sokkal komolyabb és keményebb lett, a viselkedése hasonlított Bruce viselkedésére.
-Hát...tudod...ő...feltűnt, hogy...öm...a hasad egyre nagyobb és nagyobb lesz lassacskán...De ezzel nem azt mondom, hogy elkezdtél hízni meg minden! Csak azt akarom kérdezni, hogy- mielőtt be tudtam volna fejezni a kérdést a nővérem félbeszakított a válaszával.
-Igen, terhes vagyok mielőtt megkérdezed.- felelte egy sóhajjal.
-Én tudtam!! Úristen ez nagyon menő!!- mondtam valamennyire vidáman.
-Mi?- kérdezte komoran a nővérem.
-Az, hogy mindketten terhesek vagyunk!!! Az nagyon menő lenne, ha a gyerekeink ugyanabban a hónap vagyis inkább ugyanazon a héten vagy napon születnének!!- hadartam vidáman. Csak miután befejeztem esett le, hogy mit mondtam. -Hoppá...-
-Te terhes vagy?- kérdezte a nővérem, semmi meglepődéssel az arcán. -Tovább bírtad, mint azt, ahogy gondoltam.- mondta egy nagyon pici mosollyal.
-HÉ!- kiáltottam, ahogy próbáltam csúnyán nézni rá, de elmosolyodtam és ezzel oda a próbáljunk-csúnyán-nézni-Vivire-hadműveletnek.
-Te sosem változol.- mondta a nővérem egy nagyobb mosollyal az arcán. Végre mosolyog, ritkán mosolyog manapság, mióta Ő eltűnt...
-Van még egy kérdésem viszont....- kezdtem mondani, de megint félbeszakította a mondatomat.
-Igen, Ő, azaz Damian az apa.- válaszolta sóhajjal a nővérem ahogy a mosolya eltűnt az arcáról.
-Oh, szegénykém, ha bármiben tudunk segíteni Barttal, csak szólj.- mondtam. Biztos nagyon rossz lehet neki. Egyedül biztos nem lesz egyszerű gyereket nevelni, de mi mindig itt leszünk neki, szeretném, ha ezt tudná.
-Tudom, Bart az apa vagy az a szerinted jóképű srác akit a kávézóban szoktunk látni? Hogy is hívják? Laxus?- kérdezte a testvérem ahogy visszatért a vigyor az arcára.
-VIVI!!!- kiáltottam, ahogy egy picit elpirultam.
-Mi van? Te vagy az aki múltkor is mondta, hogy milyen jól néz ki.- jegyezte meg.
-Tudom, de te is tudod, hogy sosem csalnám meg Bartot!- mondtam vörös paradicsom fejjel.
-Nyugi, nyugi, csak ugratlak, te is tudod.- mondta nyugtatóan a testvérem.
-Tudom.- mondtam egy nagy lélegzet vétel után. Egy pár pillanatig kellemes csönd, a végén én törtem meg a csendet egy újabb kérdéssel. -Van még egy utolsó kérdésem, tudom, hogy ez már több mint 2 kérdés, de ez tudnom kell.- mondtam ahogy a nővéremre tekintettem.
-Mondjad.- szólalt meg egy sóhaj után.
-Hát izé...tudom, hogy ez nem a legjobb kérdés, meg, hogy nem biztos, hogy jó ötlet megkérdezni meg minden....- kezdtem hadarni.
-Először is stop.- szólalt meg, mire abbahagytam a dadogást. -Nyugi, nem üldöz senki, nem interjút készítesz velem, nem időre megy.- mondta, mire én egy bólintással válaszoltam. -Na, akkor most vegyél egy nagy levegőt, nyugodj le, gondold végig a kérdésed, fogalmazd meg magadban, aztán kérdezd meg. Nem kell sietned.- mondta mire újra bólintottam egyet. Egyből elkezdtem gondolkodni, hogy kérdezzem meg tőle ezt. Nem akarok folyton Damianről beszélni, meg szóba hozni őt. Eltudom képzelni mennyire fájhat Vivinek. Lehet, hogy nem mutatja ki és nem mondja ki én látom, hogy ez legbelül mennyire fáj neki. Nem akarni kínozni szegényt azzal, hogy folyton róla kérdezgetem. Ez lesz az utolsó kérdésem vele kapcsolatban. Vettem egy mély levegőt és feltettem a kérdésemet.
-Tudta? Elmondtad neki mielőtt eltűnt?- a kérdésem után a nővérem hallgatott egy percig, aztán csak egy nagy sóhaj után válaszolt.
-Nem.- felelte. Úristen, szegénykém. -A szülinapján akartam volna elmondani neki, de ahogy látod, nem úgy alakultak a dolgok.- folytatta. -Sokszor gondolkodom, hogy ha esetleg elmondtam volna neki hamarabb visszajött volna vagy valami. Tudod, ha ilyen történik az ember feje tele lesz kérdésekkel. Miattam ment el? Már nem szeret? Szeretett egyáltalán valaha? Meghalt? Lehet, hogy talált magának mást? Nagyon sok opció van, de egyetlen egy válasz sincs.- fejezete be ahogy megtörölte a szemét. -Na mindegy, elég belőlem, beszéljünk rólatok. Elmondtad már Bartnak?- kérdezte, hogy terelje a témát. Láttam a szemében, hogy nem akar többet Damianről beszélni ezért inkább válaszoltam a kérdésére és váltottam a témát.
-Hát, még nem, ma akarom elmondani ha hazajön, csak előbb neked akartam elmondani.- mondtam egy mosollyal. -Megígértem anno akkor, hogy majd neked mondom el először ha terhes leszek, szóval be akartam tartani ezt az ígéretet.- fejeztem be vidáman.
-Wow, annyi év után most sikerül betartanod egy ígéretet, a másik 80 közül.- mondta a nővérem szarkazmussal a hangjában.
-Hé! Én mindig betartom, azt amit ígérek!- vágtam rá egyből.
-Oh tényleg? Ha jól emlékszem még mindig nem sikerült megnézned azt a sorozatot amit már vagy 6 éve mondogatok vagy azt a filmet? Sorolhatnám tovább akár egészen reggelig. Pedig azokat is megígérted, hogy megnézed.- volt a válasza mire egyből eltűnt az arcomról a mosoly.
-De...de...az más.- mondtam dadogva ahogy próbáltam találni valami kifogást.
-Igen?- kérdezte a nővérem egy kis vigyorral, tudja, hogy igaza van. A fenébe is, mindig igaza van.
-Köcsög...- csak ennyit tudtam mondani.
-Tudom, én is utállak hugicám.- válaszolta és erről eszembe is jutott egy jó téma.
-Te fiút vagy lányt szeretnél?- kérdeztem ahogy leültünk a kanapéra.
-Hát őszintén, nekem mindegy, mindkettővel boldog lennék. Te?-
-Hát én inkább fiút szeretnék.-
-Értem, gondolkodtál már neveken?-
-Nem, még nem annyira. Te?-
-Már több ötletem is van. Olyan jó neveket találtam.-
-Hallgatlak.- a nap többi részét végig dumáltunk minden ilyesmi dologról, már mindent kezdtünk eltervezgetni. Jó volt végre újra beszélgetni a nővéremmel. A végére már este is lett, de Bart még sehol nem volt. Pedig már haza kellett volna jönnie. Abban reménykedtem, hogy biztos csak nagy a dugó vagy még egy pár dolgot el kellett intéznie és majd mindjárt megérkezik, de sosem jött haza aznap.  Sajnos másnap sem jött haza és az azutáni napon sem. Akkor kezdtem el belátni, hogy lehet, hogy nem fog már hazajönni, amikor már 2 hete nem tért vissza. Bart is eltűnt. Eltűnése után egy hónappal később visszaköltöztem apához és Vivihez. Együtt kellet végig vészelnünk ezt, egyedül nem ment volna. Olyan sok éjszakát töltöttem el zokogva a testvérem karjaiban, olyan sokszor sírtam magam álomba. A reménye annak, hogy bármelyik fiú hazatér kezdett elhalványulni, már én is kezdtem elveszteni a reményt.