Slade's Daughters

36. fejezet

Lili szemszöge:

-Nem, nem lehet, mond, hogy mindjárt kilép a portálon.- mondtam, ahogy éreztem, hogy a könnycseppek legörültek az arcomon.
-Nem hiszem el, hogy tényleg megtette...- szólalt meg Razam, ahogy a rokonára nézett.
-Te tudtad???!!- kiáltottam a kérdést kicsit mérgesen. -Miért nem mondtátok el nekem?? Lehet, hogy tudtam volna segíteni!!- zokogtam.
-Nem tudtál volna segíteni. A kövek utáni kutatásom során kiderítettem, hogy a történelem során, többször próbáltak meg hasonlót elkövetni, de minden csak akkor sikerült, ha a követ használók egyike feláldozta az életét. A kövek is halállal jöttek létre, két testvér feláldozta magát, azért, hogy az erejüket a kövekbe zárják.- magyarázta Razam egy sóhajjal. -Nem lehetett elkerülni a halált.- tette hozzá, egy sötét tekintettel.
-D-de...de...- kezdtem motyogni, de valaki félbeszakított.
-Ez az ő döntése volt és ő úgy gondolta, hogy érünk annyit, hogy feláldozza magát értünk. Szóval ne hagyjuk, hogy az áldozata kárba vesszen.- szólalt meg Damian egy nyugodtan. Az arca kiolvashatatlan volt, mint mindig, csak a szemében lehetett látni a fájdalmat. Hogy tudja ezt ilyen nyugodtan kezelni? A két fiúra néztem, mielőtt az arcomat a kezembe temettem. Egy kezet éreztem a vállamon. Egyből felnéztem és láttam, hogy Razam az, aki megértően nézett rám, mielőtt magához ölelt. Gondolkodás nélkül visszaöleltem és a arcomat a vállába temettem. A pár pillanatig tartó csöndet a ház csengője törte meg.
-Vártál valakit?- kérdezte Razam, ahogy mindenki tekintete az ajtóra esett.
-Nem...- feleltem, mire kopogást hallottunk.
-Ők azok.- szólalt meg Damian, ahogy elindult az ajtó felé.
-Te megörültél? Öngyilkos akarsz lenni? Nem tudjuk hányan lehetnek kint.- mondta Razam, ahogy elengedett és odasétállt Damianhez. Az egyik kezét a vállára helyezte mielőtt újra megszólalt. -Figyelj, nem tudhatom, hogy most pontosan mit érzel, de eltudom képzelni, hogy nem egyszerű. Viszont az nem megoldás, hogy megöleted magadat. K-- Razam monológját Damian félbeszakította.
-Tudom mit csinálok.- mondta komoran, ahogy lerázta a válláról Razam kezét. Utána meg egy szempillantás alatt már az ajtó túloldalán volt.
-Semmit sem változott.- jegyeztem meg egy sóhajjal, ahogy megtöröltem a szememet.
-Pont mint te, ugyanolyan szép vagy mint régen, bár lehet, hogy még szebb vagy, mint amire emlékeztem.- szólalt meg Razam, amire egyből megjelent egy kisebb mosoly az arcomon.
-Te meg pont olyan bolond vagy régen.- jelentettem ki, ahogy gyengéden beleboxoltam a karjába, ahogy sétáltunk az ajtóhoz. Amikor kiléptünk egy érdekes látvány fogadott minket. A szembe lévő ház tetején több bérgyilkos állt. Damian épp egy bagly maszkos bérgyilkost dobott neki a szembelévő ház falának.
-Csak ennyit tudtok?- kérdezte komoran, ahogy kihúzta a hátában lévő késeket és a földre dobta őket. A baglyok egy szót sem válaszoltak, csak  leugrott egy csapat és megindult felénk. Razam jobb oldalról támadott, míg Damian maradt középen és én pedig a bal oldalról támadtam. Egy ideig bírtuk a csatát, de egy kis idő múlva egyre többen lettek.
-Túl sokan vannak...- jegyeztem meg, ahogy elugrottam a penge elől és egy egyszerű varázslattal el löktem a körülöttem lévő bérgyilksokat. Körbe néztem és láttam, hogy a többiek sem állnak olyan fényesen. Lehet, hogy itt a vég.
-Kell egy kis segítség?- kérdezte egy ismerős hang, mire egyből felnéztem.
-Mar'i!!!- kiáltottam boldogan, ahogy megláttam a felettem lebegő barátnőmet, akit már évek óta nem láttam.
-Velem mi van?- kérdezte egy másik ismerős hang a hátam mögül. Hátra fordultam és megláttam az unokatestvéremet.
-Rex!!- mondtam vidáman, mire Rex egy nagy vigyorral az arcán átlépett az előtte fekvő baglyon.
-Sok a duma.- jegyezte meg Razam, ahogy próbálta védeni magát a körülötte álló bégyilkosoktól.
-Oh, tényleg, bocsika.- szólalt meg Mar'i, mielőtt neki támadott a baglyognak.
-Adjátok át a köveket és vége lesz a fájdalomnak.- utasított a ház tetején álló egyik bagoly, mire Damian felnevetett. Ez mindenkit egy kicsit megzavart. A fent álló bagoly felemelte a kezét, mire a többi bérgyilkos megállt.
-A kövek elpusztultak. Pont, ahogy ti fogtok, ha folytatjátok ezt a csatát.- jelentette ki komoran Damian.
-Hazug!! Az lehetetlen!- kiáltotta a fő bagoly.
-Pedig igaz és tudod honnan tudom? Ott voltam amikor valaki aki számomra fontos volt az életét adta azért, hogy eltörölje őket a világ színéről.- magyarázta Damian, ahogy kihúzta az egyik vállában álló kést és a fő bagoly felé hajította. A bagoly maszkos bérgyilkos egy laza mozdulattal megfogta az arca előtt pár centivel. Mar'i és Rex érthetetlenül nézett felém aztán Razam felé. Úgy tűnik nem tudják. Várjunk csak...egyáltalán hogy kerültek ide? Ki hívta őket ide? Na mindegy ezt, majd meg kell később kérdeznem. Egy pár pillanatig csönd volt aztán a bagoly maszkos bérgyilkosok feje újra megszólalt.
-A szerencse ma a ti oldalatokon állt. A Baglyok Bírósága visszamondta halálos ítéletét. A bíróság új ítélete szerint nagyobb hasznát vennénk nektek élve. A Bagylok Bíróság üdvözletét küldi.- mondta a maszkos ember mielőtt intett egyet a kezével. Hirtelen minden bagoly bérgyilkos fogta magát és eltűnt.
-Most mi történt?- kérdezte Mar'i, ahogy egyedül maradtunk az utcán.
-Megkíméltek minket...- feleltem.
-De miért?- kérdezte Mar'i ahogy felém fordult magyarázatot várva.
-Mert tudják, hogy a kövek elpusztultak és, hogy a segítségünk nélkül a város elesne.- válaszolt a kérdésre, miközben odasétállt az utcán parkot motorhoz.
-Te most hova mész?- kérdezte Rex.
-El kell intéznem egy pár dolgot, a többiek majd elmagyarázzák a helyzetet.- felelte, mielőtt felszállt a motorra és elhajtott.
-Miről maradtunk le?- kérdezte Mar'i kíváncsian.
-Hát nem is tudom hol kezdjem...-

Hanzo szemszöge:

-H-hogy mi??!!- kérdezte a húgom remegő hangon. -N-nem az nem lehet...-
-Sajnálom, de attól félek, hogy így van. Vagyis a nagynénétek reakciója is erre utal.- mondta Bruce nagypapa egy sóhajjal. Hátra nézve láttam, hogy a nagynéném Bart és Ryan karjában zokog, anyám nevét mondogatva.
-A-anya...- csak ennyit tudott mondani a húgom, ahogy a fejét a kezébe temette.
-Tényleg megtette...- szólalt meg Kayla, ahogy odasétállt a hugomhoz és átölelte. Egyszerűen nem hittem a saját fülemnek. Nem, nem. Anya nem halhatott meg. Hirtelen lépteket hallottunk és egy ismerős alak jelent meg a szobában. Mindenkinek a tekintete rá szegődött.
-Apám.- köszöntöttem, ahogy szembe álltam vele. Egyből észrevettem, hogy a vállán több vágás is volt, a ruháján több vér folt is volt. De ami a legjobban zavart az az, hogy anya nem volt mellette. -Hol van anya?- kérdeztem, félve a válaszát.
-M-meghalt? I-igaz?- kérdezte a húgom remegő hangon, ahogy apa felé fordult.
-Megtette? Valóra vált a látomásom igaz?- kérdezte Kayla egy sóhajjal.
-Igen.- felelte apa. A válasza hallatán éreztem, hogy egy világ dőlt bennem össze.
-Te!!- kiáltottam, ahogy odasétáltam apához. Éreztem, ahogy könnyek hullanak le az arcomról. -Miért nem állíttad meg??!!- kiáltottam, ahogy felemeltem az egyik kezemet ökölbe szorítva. Felkészültem, hogy megüssem, de hirtelen meghallottam egy ismerős hangot.

-Hanzo kérlek ne öld meg az apádat.-