Hát...ez a nap is eljött. Én, Viktor Nikiforov, 27 évesen ötszörös világbajnok lettem. Azt gondolná az ember, hogy most majd' kicsattanok az örömtől, pedig az igazat megvallva nem is nagyon érdekel az egész. Persze ez nem mindig volt így, az első meg a második világbajnoki címemnek nagyon örültem, de mostmár kezdek hozzászokni a nyeréshez...mármint nem akarok itt nagyképűzni, de ez az igazság.
Most itt vagyok a verseny utáni banketten. Minden évben megrendezik, ráadásul mindig ugyanazok a személyek jönnek el rá, úgyhogy véleményem szerint elég unalmas. Inkább visszamennék a hotelszobámba tévézni vagy valami, de ez természetesen tiltott dolog számomra, mivel Yakov szerint én "elengedhetetlen kelléke" vagyok a partynak...
Miközben a bankett unalmairól gondolkoztam, Yakov odajött hozzám, és szigorúan a szemembe nézett.
-Most azon jár az eszed, hogy vissza akarsz menni a szobádba aludni, mi?
-Hát, igazából a tévézésre gondoltam, de az alvásnak is örülnék-nevettem el magam.
-Ajj, Vitya, te semmit se változol-mosolyodott el-Miért nem beszélgetsz valakivel? Híresség létedre olyan antiszociális vagy, pedig igazán rádférne egy barátnő...amióta az edződ vagyok szerintem soha nem volt még senkid...
-Mmm...-erre nem tudtam mást mondani. Elfordultam tőle, és körbenéztem. Barátnő? Nekem? Honnan veszi Yakov, hogy ebben a teremben van olyan személy, akibe bele tudnék szeretni? Minden lány olyan...egyforma. Agyonsminkelt arc+kivágott ruha. Különben is, mindenki csak a hírnevemért szeretne...
Amíg így tűnődtem magamban, megakadt a szemem egy személyen. A földet nézte. Látszott rajta, hogy szomorú. Hollófekete haja belelógott a szemébe, ezért az arcát nem láttam, mégis ismerős volt valahonnan...
-Naaa, miért vagy ilyen bús? Nem iszol valamiiit?-ment oda hozzá egy nagydarab hosszúhajú ember, és megveregette a vállát. Ekkor a fiú lassan felemelte, majd megrázta a fejét.
-M-mm-hümmögte.
Az arcát meglátva felismertem, ki volt ő.
Katsuki Yuuri, a japán műkorcsolyázó, aki utolsóként végzett a GPF-en.
