Másnap egy kora reggeli edzés után Yuuri fáradtan vánszorgott le a jégről. Én a palánknál vártam rá segítőkészen, kezemben szorongatva az élvédőit.
-Tessék-nyújtottam neki oda őket-Ügyi voltál, szerintem élesben is ilyen jól fognak menni az ugrások!
Yuuri pihegve bólogatott, majd ahelyett, hogy leült volna a padra, inkább rámtámaszkodott, és úgy tette fel az élvédőket. Boldogan szippantottam a tőlem pár centire lévő japán szépség bódító illatából, majd mielőtt még teljesen elkábultam volna, megszólaltam:
-Jó hamar végeztünk! Még nincs is dél, előttünk az egész nap. Azt javaslom, menjünk haza, és aludj egy nagyot, hogy kipihent le—
-Ne próbálj meg mintaedző lenni!-nevetett fel Yuuri, mire én meglepetten néztem rá-Ez az első alkalmam Barcelonában, nem akarok városnézés nélkül távozni. Remélem, vetted a célzást-mosolygott rám szélesen, amitől lezsibbadt a gyomrom.
Persze, hogy vettem a célzást. Igazsás szerint én magam is inkább városnézni szerettem volna, csak azt hittem, Yuuri jobban szeretne pihenni. Úgy látszik, tévedtem. Szerencsére.
Gyorsan visszasiettünk a hotelszobába, és amíg a fiú átöltözött, és magamhoz ragadtam egy kevés (najó...annyira azért nem kevés) pénzt, és beletettem a kabátom zsebébe, a gyűrűk mellé. Remélhetőleg amikor előveszem a pénztárcámat, nem fogom kirántani vele együtt azokat is. A másik zsebembe a telefonom került.
-Indulhatunk?-fordultam Yuuri felé, aki éppen akkor vette fel sötétkék kabátját, ami nem mellesleg remekült állt rajta.
-Aha, csak...-szaladt vissza a fiú az éjjeli szekrényéhez, majd elvette onnan a pénztárcáját, és beletette a farzsebébe. -Oké, mehetünk!-azzal elhagytuk a szobát
-Amúgy hova szeretnél menni?-kérdeztem Yuurit, mikor kiértünk hotelből.
-Hmm, nem tudom...nincs konkrét elképzelésem...
-Akkor-ragadtam meg a fiú kezét, amitől azonnal megduplázódott a pulzusom-nézzünk be minden üzletbe!
Yuuri elvörösödve bólogatott, majd be is mentünk a hozzánk legközelebb eső boltba, ami nem mellesleg egy édességes bolt volt.
-¡Buenos días!-köszöntem hangosan, megcsillogtatva spanyoltudásomat Yuuri előtt.
Az eladó (aki egy igen apró, kb. 140 centis néni volt) mosolyogva köszöntött minket, és mivel látta, hogy mindkettőnk külföldi, angolul kérdezte, hogy miben segíthet.
-Köszönjük, egyenlőre csak körülnézünk-szabadkozott Yuuri, holott mindketten biztosak voltunk benne, hogy a pénzünk felét itt fogjuk elkölteni.
Végül 2 hatalmas papírzacskóval távoztunk az üzletből, amik tele voltak finomabbnál finomabb nyalánkságokkal: csokis mazsolával, gumikukaccal, vajkaramellel és még rengeteg ehhez hasonló ínyenc finomsággal.
-Nem vettünk egy kicsit túl sokat...?-kérdezte aggódva Yuuri, miközben épp egy kutya alakú gumicukrot majszolt.
-Ugyan! Legalább jut majd Mariéknak is!-nyugtattam meg a fiút, miközben a távolban ki is szúrtam már a következő boltunkat: egy takaros kis drogériát.
Körülbelül három órával később, miután megjártunk közel 20 üzletet, ettünk 3 étteremben és készíttettünk a járókelőkkel többszáz képet magunkról, Yuuri fáradtan roskadt le egy padra, én pedig körbepakoltam őt a szatyrainkkal.
-Ki hitte volna, hogy ilyen mókás lesz vásárolni?-néztem körül lelkesen, a következő potenciális boltunk után kutatva.-Bár jobb lett volna akkor jönni, amikor gyengébb az euró nem, Yuuri?-fordultam szerelmem felé.
