Elkerekedett szemekkel néztem a Yuuri arcáról lehulló kövér könycseppet, tekintetemmel végigkövettem újtát egészen a földig, majd újra visszapillantottam a fiúra.
"Mit tettem...?"
Résnyire nyitottam a számat, hogy valami bocsánatfélét mondjak, ám a döbbenettől nem jött ki hang a torkomon. És nem azért voltam sokkolt, mert Yuuri sírt. Hanem mert miattam. Tényleg ilyen ember lennék én? Aki megríkat másokat...még ha akaratán kívül is...? Igazán gondolkodhattam volna, mielőtt beszélek. Mi van, ha Yuuri nem bocsát meg? Teljesen igaza lenne...nem is okolhatnám...És ha meg is bocsát, vajon tudna bennem újra bízni? Azt a kapcsolatot, amit fél év alatt építettem ki közte és én közöttem, tényleg sikerült elrontanom csupán pár másodperc alatt?? Nem is érdemlem meg őt, ha ilyen szerencsétlen vagyok...
A depresszív elmélkedésemból egy halk szipogás zökkentett ki. A földre szegezett tekintetemet felemeltem, és Yuurire emeltem.
-Y-Yuuri...sajnálom! Én....Én nem gondoltam komolyan!!!-mentegetőztem rémülten, és már én is a sírás határán álltam.
Pár pillanatnyi hallgatás után Yuuri láthatólag összeszedte minden erejét, és a közelgő zokogását leküzdve, remegő hangon kezdett neki:
-M-Miért kellett ezt mondanod...?-mondta olyan halkan, hogy alig hallottam.-Fél éve, hogy az edzőm lettél, és mégsem fogtad fel azóta, hogy ez a legnagyobb gyengepontom??!-emelte meg a hangját, ám még mindig a földre szegezte azokat a még könnyesen is fenséges barna szemeit.
-"Ez"?-kérdeztem vissza zavartan.-Miről beszélsz...?
-Rólad!!! Már megszoktam, hogy engem okolnak a hibáimért, viszont...v-viszont téged...téged hibáztatni egy olyan dolog, a-amit soha nem fogok megengedni senkinek! Ezért nem akarok veszíteni...Nem akarok rád szégyent hozni...Fél életemben felnéztem rád...Nem a-akarom...nem fogom hagyni, hogy miattam csorba essen a hírneveden! Viszont ha ilyeneket mondasz...ha ilyeneket mondasz...akkor....a-akkor én...-mielőtt befejezhette volna, hangos zokogásban tört ki, és térdre rogyott egy tompa puffanással, kezeibe temetve arcát.
Szinte azonnal odaguggoltam hozzá, és átöleltem. A fiú először próbált eltolni magától, de mivel nem hagytam magam, ezért egy idő után beadta a derekát, és a sírástól remegő karjait körém tekerte.
-Yuuri...-suttogtam neki bűntudattal, miközben a reszkező hátát simogattam.-Tényleg sajnálom...Rossz ötlet volt, nincs rá semmilyen mentségem...Legközelebb hagyd csak figyelmen kívül az ilyen hülyeségeimet!-nevettem fel kínosan.-De tényleg...-tettem hozzá komolyan.
-D-De...olyan k-komolynak látszottál...-makogta Yuuri a hüppögései között, majd belefúrta a fejét a nyakhajlatomba. Emiatt minden egyes szuszogását éreztem a bőrömön, amitől kirázott a hideg. Persze a jó értelemben.
-Yuuri, ilyesmit soha nem gondolnék komolyan-mondtam a lehető legmeggyőzőbb hangomon.-Úgyhogy kérlek, hagyd abba a sírást. Nem szeretlek szomorúnak látni...
-N-Nem olyan k-könnyű ám csak úgy e-egyik pillanatról a másikra abbahagyni...-motyogta a fiú halkan.
-Hmmm igaz...Mivel tudnálak megvigasztalni? Tudod, nem vagyok jó az ilyesmiben~ Adjak egy puszit?-itt egy pillanatra megálltam, majd egy nagy levegő után újra folytattam-Vagy esetleg megcsó-
-Csak maradj velem...
"Huh...? Jól hallottam, hogy...? Ugye jól hallottam???!"
-Mármint...-kezdett bele Yuuri halkan-én...én tudom, hogy önző vagyok, és hogy nem szabadna ilyesmit kérnem...De...d-de mégis...-halkult el, és belemarkolt a kabátomba,
-Oksi! Itt leszek!-jelentettem ki csiripelő hangon, mire a fiú elkerekedett szemekkel nézett fel rám. Sajnos a sírástól a csokibarna szépségek egy elég erős vörös árnyalatot kaptak. És mégis, nekem még így is tetszettek. Halványan elmosolyodtam, és úgy folytattam-Miért ne lennék? Jó társaság vagy, ráadásul még Makkachin is imád! Nagy gorombaság lenne kitolni szegény kutyuval~~!-nevettem fel, hátha attól Yuuri is jobb kedvre derül. Elméletem be is igazolódott, ugyanis a fiú könnyes arcán egy szuperédes mosoly villant fel.
Lehet, hogy őt megríkatni életem legrosszabb húzása volt, de valamiért úgy érzem, mégis csak nyertem vele valamit.
Békésen ballagtunk vissza a pályához, miközben a karom Yuuri vállán pihent. Pont időben érkeztünk meg, így a fiú rögtön jégre is lépett. Mielőtt még végleg elment volna, egy pillanatra visszafordult. Egy ideig kifejezéstelen arccal nézett a szemembe, majd mosolyra húzta a száját, és újra hátat fordított nekem. Pillangókkal a gyomromban néztem, ahogy ez a gyönyörű japán csoda a jég közepére siklik a közönség tapsával kísérve.
