Már egészen besötétedett, amikor elindultam Makkachinnal. Mivel volt időm megismerni a várost, tudtam, hova kell mennem. Mari szerint Yuuri vagy a jégpályán van...vagy pedig Minakonál. Idejövetelem szinte első pillanatától fogva gyanús volt ez a nő. Mármint jófej meg kedves, nem arról van szó, csak egyszerűen félek, hogy van valami közte és Yuuri között...
Miközben ezen gondolkoztam, meg is érkeztem Minako házához. Megnyomtam a csengőt, és vártam.
Óráknak tűnő másodpercek után végre kinyílt az ajtó. Minako látszólag meglepődött a késő esti látogatásomtól, mivel tágra nyílt szemekkel meredt rám.
-Viktor?? Hogy-hogy ittvagy?
-Umm először is, szeretnék bocsánatot kérni a zavarásért, a másik pedig ho-
Mielőtt befejezhettem volna a mondatot, Minako berángatott a lakására.
-Gyere, igyál egy teát. Sajnálom, de mással nem szolgálhatok-mondta nevetve, miközben leültetett az asztalhoz.
-Ohh...köszönöm-hebegtem zavartan, miközben Yuurit keresve körbenéztem. "Úgy néz ki, nincs itt..." gondoltam megkönnyebbülve.
-Itt is van-tette le elém Minako a forró teát, majd leült velem szembe.
-Köszönöm...
Pár perces csend után Minako újra megszólalt.
-Miért jöttél amúgy...?
-Öhm...szóval...Mari azt mondta, hogy...Yuuri vagy itt van vagy a jégpályán, és gondoltam...
-Á, szóval őt keresed?-kérdezte vidáman. Válasz helyett csak bólogattam.
-Sajnos azt kell, hogy mondjam, nincs itt. És Mari a "Minakonál van"-t a balett termemre értette, nem a lakásomra-nevetett fel.-Ha engem kérdezel, szerintem a jégpályán lesz-tette hozzá.
-Ahh, értem...-motyogtam megkönnyebbülten. Nagy kő esett le a szívemről.
-Miért ilyen sürgős megtalálnod?-kérdezte Minako kíváncsian.
-Ööö csak tudni akartam, hol van-mondtam kissé zavartan.
Miután megittam az istenien finom teát, és megköszöntem Minakonak a vendéglátást, elindultam Makkachinnal együtt a jégpálya felé. Egy jó félórás séta után meg is érkeztem. Bementem, és megkerestem Yukot. Ő biztosan tudja, itt van-e Yuuri.
Nem kellett sokáig keresnem, szinte azonnal rátaláltam.
-Viktor!-integetett nekem vidáman-Szia!!
-Hello-intettem neki mosolyogva.
-Yuurit keresed, ugye? A pályán van-magyarázta lelkesen.
Odasétáltunk, ahonnan be lehetett látni az egész pályát. Yuko férje is ott volt, aki egy biccentéssel köszöntött engem.
Ezután percekig csak a pályát néztem. Pontosabban Yuurit. Gyönyörű volt. Úgy siklott a jégen, mint egy szellem. Mivel nem volt rajta szemüveg, egy kicsit hunyorgott, de még így is láttam a fényesen csillogó őzbarna szemeit. Egy kissé testhez simuló melegítőfölső volt rajta, ami csodálatosan látni engedte Yuuri (mostmár) kecses alakját. Ébenfekete haja kócosan lógott le a homlokára, hófehér bőre csakúgy csillogott a pályát megvilágító lámpáktól. Szó, mi szó, Yuuri most (is) szemet gyönyörködtetően szép volt. Annyira, hogy nem tudtam levenni róla a szemem.
-Látszik rajta, hogy imád korcsolyázni-jegyezte meg Yuko mosolyogva.-Kiskorában is barátkozás helyett mindig idejött-tette hozzá nevetve.
-Hát igen...sosem ment neki a barátkozás...ahogy az önkifejezés sem...ő volt a "zseni fiú a saját külön kis világával"-jegyezte meg Nishigori.
-Naaaa ne mondj ilyeneket!-nevetett Yuko-Igaz, a mai napig nincsen több száz barátja, de ő az a fajta ember, aki nélkülük is elvan. Nézd, mennyit fejlődött gyerekkorunk óta!
Nem szóltam bele a beszélgetésükbe, de minden egyes elhangzott mondatot megjegyeztem. Valószínűleg ők nagyon jól ismerik Yuurit, talán az ő segítségükkel én is megtudhatok egyet s mást. Miközben hallgattam őket, a szememet egy pillanatra sem vettem le a korcsolyázó japán fiúról.
-Remélem, valóra tudja váltani az álmait! Amennyit dolgozott és szenvedett, megérdemli a boldogságot...-elmélkedett Yuko. Úgy tűnt, csak magában beszél, viszont angolul mondta...úgyhogy gondolom akarta, hogy én is értsem.
Tudatomon kívül felemeltem a kezem az ajkaim elé, és mosolyogva suttotgtam:
-Herceggé fogom változtatni a Malackát...
-T-Tessék...?-kérdezte vissza Nishigori és Yuko egyszerre. Nem angolul mondtam, szóval egyáltalán nem értették. Szerencsére.
-Ohh semmi! Köszönöm a segítséget! Azt hiszem, mostmár jobban értem Yuurit-mondtam, miközben nyomomban az ugrabugráló Makkachinnal elindultam a kijárat felé.
Mikor kiléptem, hideg szél csapott meg. Felnéztem az égre, és hosszasan nézegettem a csillagokat. Közben végig Yuuri járt a fejemben, és Yukoék beszélgetése.
"Amennyit dolgozott és szenvedett, megérdemli a boldogságot..."
"Remélem, valóra tudja váltani az álmait..."
-Nem kell valóra váltanod az álmaidat, Yuuri. Megteszem én helyetted-motyogtam magamban, majd elindultam Makkachinnal hazafelé.
Hazaérés után a fürdés és egyéb dolgokon kívül semmit nem csináltam, csak lefeküdtem aludni. Már félálomban voltam, amikor pittyegett a telóm.
-Ajj már, ki lehet az?-morogtam, miközben kezembe vettem a telefont. Majdnem kiégett először a retinám, de miután meg tudtam szokni a fényerőt, megnéztem, ki írt.
Chris: Yo 😏👌
Majdnem 100%-ig biztos voltam benne, hogy ő lesz az.
Viktor: Felkeltettél 😑
Chris: Hidd el, nem bánod meg, hogy felkeltél 😏😏😏
Viktor: ?
Remélem, tényleg valami jó indokkal írt rám gyakorlatilag az éjszaka közepén. Pillanatokon belül rájöttem, hogy az a bizonyos "jó indok" egyenesen "nagyszerű indok", ugyanis Chris képekeg küldött. Nem is akármilyeneket. A bankettről. Sorban vizsgáltam meg a mesterfotókat. Az első páron Yuuri volt, ahogy éppen rúdtáncol Chris-szel. Egész nosztalgikus hangulatba kerültem. Boldogan lapozgattam a képet között, amikor is elérkeztem az utolsóhoz. Én voltam a képen és Yuuri. A fiú szinte teljesen körém volt fonódva, és közben engem nézett a tökéletesen csillogó szemeivel. Jobban megnézve a képet, az arca alig pár centire volt az enyémtől. Nem is emlékeztem, hogy ilyen történt volna, pedig egy ilyen dolgot nem felejthetek el csak úgy.
Nem is írtam vissza Chrisnek. Nem is voltam már álmos. Csak néztem a közös lesifotónkat hosszú perceken át.
