-M-Miről szeretnél beszélni...?-fagyott le a mosoly az arcomról, miközben a tegnap történtek jutottak eszembe.
"Könyörgöm, ne mondd, hogy mégis meggondoltad magad...!"
-N-Ne gondolj semmi rosszra!-kezdett el mentegetőzni Yuuri a megszeppent arcom láttán.-Cs-Csak...Csak bocsánatot szerettem volna kérni...a t-tegnap miatt...-halkult el minden egyes szóval.
Ennek hallatán akkora kő esett le a szívemről, hogy talán még Yuuri is hallotta. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, majd beletúrtam a hajamba. Ugyan meggyőződésem, hogy a tegnap történtek még heteken át fognak kísérteni, vagy talán még fél év múlva is rémálmaim lesznek tőle, de az a lényeg, hogy a végén minden jóra fordult, és Yuuri meggondolta magát a visszavonulását illetően. Így hát egy bátorító mosoly kíséretében mentegetőzve legyintgettem a kezemmel.
-U-Ugyan! Nincs semmi ba—
-Már hogyne lenne baj?!-szakított félbe Yuuri, mire elhalkultam, és döbbenten néztem rá.-Viktor, én...én...-itt hangja elcsuklott, ám egy nagy sóhaj után tovább folytatta-olyan hülye voltam, nem tudom elmondani, mennyire sajnálom...Méghogy be akarom ezt fejezni veled?! T-Te vagy az első és egyetlen ember az életemben, akiről s-soha semmilyen körülmények között nem akarok l-lemondani, akkor mégis m-miért...miért kellett tegnap akkora hülyeségeket beszélnem...-halkult el a végén, majd a földre szegezett szemeiből elkezdtek kipotyogni az első könnycseppek.
Lefagyva meredtem a fiúra, miközben próbáltam feldolgozni a hallottakat.
"Nem akar rólam lemondani..."
Ettől a gondolattól a bennem élő pillangósereg ébredezni kezdett. Azt hittem, a tegnapi naptól teljesen kihaltak, de ezek szerint tévedtem.
-Yuuri...-mondtam halkan, mire a fiú felnézett. Olyan bűntudattal teli volt a tekintete, olyan mérhetetlenül szomorúnak tűnt. Még mielőtt én is bekönnyeztem volna a láttán, gyorsan odaléptem hozzá, és átöleltem.-Kérlek, ne sírj...mostmár nem számít, mit mondtál tegnap...szóval...kérlek...-nem fejeztem be, csak erősebben szorítottam magamhoz.
-Túl kedves vagy...-suttogta Yuuri-Csoda, hogy egyáltalán még szóba állsz velem a tegnapiak után...Arról nem is beszélve, hogy most is te vigasztalsz engem, pedig eredetileg csak bocsánatot akartam kérni...Mégis elsírtam magam...Holott én vagyok az, aki megbántott...Sajnálom...-csuklott el a hangja.
Legszívesebben én is könnyekben törtem volna ki. Yuuri erőtlen nyöszörgése, ahogy a remegő kezeivel kapaszkodott belém, mintha csak ez akadályozna meg attől, hogy elmenjek és a patakző könnyei mind arra késztettek, hogy én is kövessem a fiú "példáját", és elsírjam magam. Ehelyett azonban erőt vettem magamon, és így szóltam:
-Én is hülyeséget mondtam neked a Kínai Kupán, és én sem gondoltam komolyan...Legalább mostmár kvittek vagyunk-nevettem fel halkan.-Szóval felejtsük el a történteket, és inkább arra koncentráljunk, hogy mi lesz velünk a következő évben~
-Azt mondod...?-motyogta Yuuri a vállamba, mire én csak helyeslően hümmögtem.
A fiú ezután még pár pillanatig vacillált, majd vett egy nagy levegőt, és eltolt magától, én pedig meglepetten néztem rá.
-Igazad van...-mondta, mire én bizonytalanul bólintottam egyet.-Viktor, jövőre sokkal többet fogok beleadni, sokkal többször fogok hallgatni rád és sokkal kevesebbet fogok nyavalyogni! N-Nehogy azt hidd, hogy könnyű e-ellenfeled leszek!-nézett mélyen a szemembe, a határozottságától meg egyszerre vidultam fel és rázott ki a hideg.-Le foglak gy-győzni és aranyat fogok nyeri, és akkor...! És akkor...-halkult el ajkába harapva-...akkor...majd...b-betarthatod a-az ígéreted...
